Irodalmi Arcképcsarnok

Csokonai Vitéz Mihály

Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartjuk számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai közepette lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkozását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt. Bár jelentőségét éppen e körülmények miatt Európa nem ismerte föl, a magyar irodalomban rövidesen elfoglalta méltó helyét.

Apja Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár, anyja Diószegi Sára volt. Anyja (Diószegi Mihály szűcsmester lánya), a magyar irodalom iránt érdeklődő asszony volt, aki Gyöngyösi István eposzaiból néhány részletet kívülről is megtanult. Férje 1786. február 20-án bekövetkezett halála után árva gyermekeinek ellátására kosztos diákokat vállalt.

Mihály a Debreceni Református Kollégium gimnáziumban tanult, ahol 1785. április 18-án, az alsóbb osztályok elvégzése után a felsőbbekbe lépett. Tanára volt Budai Ferenc és Budai Ézsaiás, a költészeti osztályban Háló Kováts József, az Aeneis fordítója; 1786-ban Fodor Gerzson oktatta a felsőbb szónoki, s metafizikai osztályban.

Csokonai Diétai Magyar Múzsa című egyszemélyes folyóiratának a címlapja az 1796-os pozsonyi országgyűlés idején (A diéta a képviselők napidíját jelentette)

1788-ban a gimnázium elvégzése után, április 18-án az akadémiai tanfolyamot kezdte el, és Milesz Józseftől hallgatta az alkalmazott mértant, természettant és bölcseletet; a teológiai szakon Ormós András oktatta, a héber és arab nyelvet és az Ó- és Újszövetségi szentírás-magyarázatot Sebestyén Istvántól, az ágazati, erkölcsi és lelkipásztori hittudományt az egyháztörténettel Szilágyi Gábortól hallgatta. Mindnyájuk közül a Budaiak, akik a hazai történelmet adták elő, és Sinay Miklós, akitől az általános világtörténelmet és régi irodalmat hallgatta, voltak rá legnagyobb hatással. Tanulótársai közül kis kört alakított ki maga körül, hogy egymással az újabb irodalmat megismertessék; mindegyikük más-más nyelv tanulását vállalta el, ő az olaszt választotta. Gyenge szervezete mellett is éjjel-nappal olvasott, tanult és kisebb-nagyobb költeményeket szerzett. A Békaegérharcot már 18 éves korában írta, Homérosz után ugyan, de az akkori politikai viszonyokra alkalmazta. 1793-ban Kazinczy Ferenc már barátai között említi. 1793-ra datálható Mozart Varázsfuvolájának (Boszorkánysíp címen) nyers prózai fordítása, s bár egész életén végigkíséri a feladat, véglegesen sosem készült el vele. 1794 tavaszán nyilvános tanítónak választották, ekkor már a görög, latin, olasz és magyar költészetben is járatos volt.

A következő iskolai téli félévben (1794. december 6.) a gimnázium ítélőszéke azzal vádolta őt, hogy az istentiszteletről elmaradozik, "társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti"; ezért azzal fenyegették, hogyha többször ilyen előfordul, tanítói hivatalától megfosztják. E vádakat a tárgyalás igazolta; Csokonait dorgálással büntették és az érdemsorozatban hátravetették. Makacs természete miatt újra megsértette a kollégium rendjét, néhány nap múlva ismét az iskolai szék elé idézték, vádolva azzal is, hogy az előadásokat nem tartja meg, a tanulók erkölcseit rontja és egyes tanárait személyében is megsértette. A tanítóságtól ekkor elmozdították, az elöljáróság Kiskunhalasra és Kecskemétre küldte, de Csokonai a főváros közelségétől elragadtatva, nem tért vissza kollégiumába, hanem Dugonics Andrást látogatta meg Pesten. Ezután elöljáróinak elnézését és engedélyét elnyerve, visszatért Debrecenbe, de nagymértékű önbecsérzetéből származott összetűzései s a fegyelembe ütköző rendetlenségei miatt 1795 júniusában pedig egy újabb pert zúdítottak nyakába. A húsvéti kiküldetésben elkövetett néhány szabálytalanságért, s miután 1795. június 15-én a nagyteremben az esteli imádság után indulatos beszédben elbúcsúzott társaitól, elhagyta a kollégiumot, melynek törvényszéke ekkor bizonyítvány nélkül való elbocsátásra ítélte.

Az 1795–96. tanévet a sárospataki kollégiumban töltötte, de itt Kövy Sándor sem volt képes vele a jogtudományt megkedveltetni, úgyhogy rendetlenül látogatta az előadásokat. A költészet régi szeretete foglalta el egészen. Tanulságos és kedvderítő társasága a lelkes ifjúság központjává tették. Sárospatakot a közvizsgálat előtt hagyta el, és a német nyelv tanulása céljából Lőcsére igyekezett; azonban szeptember 3-án már Bicskén volt Fejér megyében, ahol utóbb is gyakran tartózkodott Kovács Sámuel iskolarektornál.

1804. április 10-én indult Nagyváradra Rhédei Lajosné temetésére: Ott megfázott és súlyos tüdőgyulladás érte, amit akkoriban még nem tudtak kezelni. E temetésre lázas sietséggel készített és személyesen szavalt búcsúztató verseivel (A lélek halhatatlansága) aratta utolsó költői diadalát. Április 22-én hazautazott. Betegsége mindinkább rosszabbra fordult, tüdőgyulladásba esett, s a sorvadás magával vitte a sírba: 1805. január 28-án elhunyt; éppen mikor verses munkáinak kiadása már szépen megindult.

Csokonai Vitéz Mihály: A Tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,

     A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.

Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,

     A folyóvizeket megkötik hideggel,

Melyeket őszítnek a havak és derek,

     Azok a tél fején fejérlő púderek.

Zúzmarázos a Bak csillámló szakála,

     Csörög a jég miatt minden szőri szála,

Vége felé jár a didergő december,

     Decembert hordoz már minden okos ember.

Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,

     Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.

A vékony rokolyás leánynak s a pőre

     Gatyájú legénynek feláll minden szőre.

A farkasok, a medvék s rókák hébe-hóba

     A sűrű erdőbe mennek prédálóba.

A többi állatok merűlvén álomba,

     Alusznak az ősszel készített alomba.

A madarak nagyobb része elútaza,

     Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,

Az is a városhoz közelébb szivárog

     S a disznótorokba örömnótát károg.

Komor minden, minden szomorúnak tetszik,

     Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.

Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba

     Levegő egével a befűtött szoba.

Csupán az örvendő fársáng víg zászlója

     Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,

Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,

     Ugrál az új havon, nem találja helyét.

Őltözik magára sokféle maskarát,

     Ugrós kozák táncra billegteti farát.

Víg ebédeket rak terített asztalán,

     Markába pecsenye, kulacs az oldalán,

Táncos szobájába víg muzsikát penget,

     Kurjongat s a búnak ádiőt izenget.

Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,

     Amilyet nemigen tennének románba.

Követi sok gavar, csirippol utána

     Sok öregbírótól irtózó Susánna.

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia