Tavaszi népszokások
A mai nap, azaz március 20-a hivatalosan a tavasz első napja. Ebből a megfontolásból megpróbáltam összegyűjteni tavaszi népszokásainkat.
A tavaszi szokások két nagyobb ciklusra oszthatók: az egyik a nagyheti–húsvéti ünnepkör, a másik a májusi–pünkösdi ünnepkör.
Hazánkban virágvasárnapi szokás volt a kiszehajtás, míg nyugati szomszédaink más vasárnapokon, böjtidőben, leginkább feketevasárnap gyakorolták a szokást. Néhány palóc faluban még az 1950-es években élt a szokás. A kiszehajtás lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábút körülhordtak, majd elpusztították, vízbe dobták, vagy elégették.* Szomszédaink ezt a bábut egyaránt tekinthették a halál vagy a tél megszemélyesítésének.
Hazánkban szintén mágikus rítusnak tartották a kiszehajtást, a hozzá fűződő ének azonban inkább tréfás jellegű, s arra utal, hogy vége a böjtnek, kiviszik a böjti ételeket, és behozzák újra a zsíros ételeket, a sonkát:
Haj, ki kisze, haj!
Jöjj be, sódar, jöjj!
Kodály Zoltán és Manga János egy sor szép rítuséneket jegyzett fel a szokással kapcsolatban. A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés.
A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás közvetetten a tél kivitelére, tavasz behozatalára is utalt.
A tavaszi ünnepek rítusénekei
A tavaszi, nyáreleji ünnepkör a naptári év szakaszainak megfelelően több periódusra oszlik. Az első a télvégi, tavaszkezdeti időszak, mely magába foglalja farsang végét és a böjtöt.
Ezt követi a húsvét, majd a májusi-pünkösdi ünnepkör, s végül az egész szakaszt lezárja a nyári napforduló ünnepe. Az időszak nagyrészén áthúzódnak az énekes-táncos leányjátékok, melyeket hazánk egyes területein böjti vasárnapokon, másutt a húsvéttól pünkösdig tartó időszakban szoktak játszani (napjainkban azonban ezek többnyire már alkalomhoz és időhöz nem kötött játékokká váltak).
Csak általánosságban mozgunk, ha az egész ciklus jellemzésére a vegetáció növekedésének serkentését említjük mint legfőbb gondolatot. Természetes, hogy a tavaszi időszakban a legfőbb gond a jövő évi termés sikerének, a gabonának, a kerti veteményeknek, a gyümölcs bőségének a biztosítása, de ezt a különböző periódusok más és más szertartásokkal, formulákkal és énekekkel igyekeznek elérni.
A farsangvégi szertartásos költészet feltűnő vonása a párbeszédes, dramatizált formák túlsúlya. Az európai paraszti színjátszás százalékban is legjelentősebb csoportja a farsangvéghez fűződik. E jelenség kialakulásában több tényező is közrejátszott.
Az egyik az, hogy az európai, különösebben a délebben lakó népek jó részénél az évkezdet valaha március elejére esett (a régi római újév időpontja a Julius Caesar-féle naptárreform előtt szintén március 1. volt), tehát a farsangvégi dramatikus játékok és maszkos alakoskodások egy jelentős része bizonyára az európai népeknek az óévből az újévbe való átmenete kereszténység előtti rituális formáit őrizték meg.
Másrészt az egyházak a kényszerű böjt előtti időben kénytelenek voltak egy olyan periódust engedélyezni, mikor a játékra, szórakozásra, lakodalmakra sor kerülhetett. Minthogy a mezőgazdasági munkák tavaszi szakaszának nehezebb része is inkább már a farsang utáni időszakra esett, a farsangvég még különösen alkalmas volt a kollektív drámai formák kialakítására.
Forrás: Dömötör Tekla : Tavaszi népszokások, Népszokások költészete című munkája alapján.
Üdvözlettel
Megjegyzések
Megjegyzés küldése