Miért Mese?
A Magyar Művészeti és Kulturális Portál
"csodás elemeket tartalmazó, naiv hangulatú" sorozata.
A Népmese mint Népköltészeti Műfaj.
1.rész
Maga a mese szó nem jelentette mindig azt, amit ma értünk rajta. Kezdetben inkább ’példázat’, ’talány’ volt a jelentése. Ennek a névhasználatnak a mai napig megőrződő emléke, hogy a találós kérdést sok helyütt még ma is találós mesének hívják. De már a 18. század végén feltűnik a mai értelemben használt mese szó, amely aztán fokozatosan kiszorítja a mende-monda, monda elnevezést. A. monda szó nagyjából ugyanettől az időszaktól kezdődően egy másik népi, prózai-epikai műfaj nevévé válik. A szóhasználat ingadozására jó példával szolgál az a tény, hogy Erdélyi János 1846–1848-ban megjelenő nagyhatású népköltési gyűjteményének címében (Népdalok és mondák) a monda szó még mesét jelöl. Néhány év múlva, 1855-ben azonban Erdélyi János is Magyar népmesék címen adja közre mesegyűjteményét. Nagyjából ettől az időtől kezdve egyértelmű a mese, illetve a monda szavak jelentése, használata.
A Magyar Néprajzi Lexikon (III. 739) lényegében meg is kerüli a pontos definíciót: „a szóbeli elbeszélő költészet legnagyobb műfajcsoportjának egyike”. Egy lényeges dolgot azonban kiemel: a népmese alapvetően szóbeli voltát.
A Magyar Értelmező Kéziszótár (950. l.) már tartalmi jellegű meghatározást ad: „Csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött elbeszélés”.
A meséhez kapcsolódó szólások, szóláshasonlatok jól kiemelik a népmese két alapvető tulajdonságát. Egyrészt a mese költött, a mindennapi valósággal össze nem egyeztethető voltát: mesebeszéd, „Ez csak mese”, illetve a híres Arany János-i „Nem mese ez gyermek”.Másrészt arra utalnak, hogy a mese valami nagyon szép dolog: mesés, meseszép, mesébe illő. Ezek a szavak a csodaszép, a hihetetlen, a váratlan szavak szinonimái.
Mindezekben a kifejezésekben, szólásokban, szóláshasonlatokban a népmesére valóban ráillő megállapítások találhatók.
A mesében ugyanis sok minden olyan van, ami a valós világban lehetetlen: beszélő állatok, tárgyak, mindenkit legyőző kard, halál utáni csodás feltámadás, sárkányok, boszorkányok, óriások és óriáserejű törpék stb.
A népmesében azonban – szemben a belőle kialakult műmesével – mégsem lehetséges {5-20.} minden. A mesei csodás dolgok egy nagy rendszer tagjai, amelyek mint meseelemek és mesemotívumok a népmese sajátos építőköveiül szolgálnak.
A népmese sajátos bája és sajátos realizmusa abban áll, hogy sok szempontból is érdekes és különleges tükrözője a valóságnak: a népmesét fenntartó nép múltjának, jelenének, mindennapi életének elemei éppúgy megtalálhatók benne, mint a becsületesebb, igazabb életbe vetett hitnek a mesei igazságszolgáltatásban megtestesült kifejezése.
A népmesei csodás elemek amiatt alkotnak bizonyos zárt rendszert, mert bennük az ősi néphit, népszokások, a világról alkotott ősrégi kép emlékei őrződnek tovább.
A csodás elemek mellett a népmesékben a mindennapi élet: a gazdálkodás, földművelés, pásztorkodás, halászat, építkezés, közlekedés, étkezés, szórakozás, ünnepek emlékei is megőrződnek. A mai élet elemei: a traktor, repülőgép vagy a termelőszövetkezeti munka már ugyanúgy nyomot hagyott néhány mesében, mint a múltat idéző nyomtatás, a kézzel vetés vagy a hagyományos nagycsalád életének jellemző momentumai.
A mese alapműfajainak meghatározásában jelentős szempont a csodás elemek és a mindennapi élet elemeinek a jelenléte, vagy éppen túlsúlya, illetve hiánya. A novellamesékben vagy más szóval reális mesékben, valamint a tréfás mesékben általában kevés a csodás, mitikus elem; az állatmesékben már nagyobb, de még mindig korlátozott a szerepe. A csodás elemekben való bővelkedés jellemzi viszont a tündérmesét.
A népmesének a szakirodalomban helyenként valódi, mitikus, illetve varázsmesének is nevezett tündérmese a legjelentősebb alapműfaja, ezért elsősorban vele foglalkozunk a továbbiakban.
Ezen belül is azt a hagyományos, klasszikus népmesét vesszük alapul, amelynek jelenléte a tudatos mesegyűjtés kezdeteitől napjainkig kimutatható, és amelynek a népi mesemondás szempontjából uralkodó szerepe volt és van ma is.
Terjedelme az irodalmi műfajok közt az elbeszélés, illetve kisregény terjedelmének felel meg. Így tehát, viszonylagos rövidsége ellenére is, a legterjedelmesebb epikai műfajnak számít.
Műfaji sajátosságait a néphagyományhoz fűződő szoros kapcsolata, közösségi jellege, a továbbhagyományozódás döntően szóbeli volta határozza meg. Ezek alakítják és teremtik meg a népmese alapvető esztétikai tulajdonságait.
A népmese gazdag és sokszínű alapanyaga magán hordja eredetének, a mítoszokból, mitikus elbeszélésekből való származásának nyomait. Benne a régi hitvilág alapján kialakult hármas világfelosztást találunk: a mi földi világunkat, amely alatt, illetve fölött egy-egy, a mi világunkhoz hasonló, de csodás tulajdonságai miatt attól jelentős mértékben eltérő világ van. A fenti és lenti világba vezető utat – a régi néphit elképzelései szerint – a varázslók, táltosok, sámánok, illetve félistenek és hősök tudták megtenni. Az előbbiek utódai a mesében a csodás erejű törpék, boszorkányok, táltoslovak, sárkányok, griffmadarak, az utóbbiaké a mesehős, akit csodás képességű, jóindulatú ősz öregemberek, hálás állatok segítenek, illetve gonosz szívű vasorrú bábák, sárkányok és óriások akadályoznak célja elérésében.
A régi hitvilág képzetei szolgálnak a népmesék alapvető építőköveiül, meseelemek és mesemotívumok formájában. Mindezek ma már nagyobb részben a mesei hagyomány által fenntartott ősi emlékek, kisebb mértékben azonban a mai néphit tartozékaiként is élnek.
A régi hitvilág emlékei mellett a mindennapi élet számos elemét is magukban hordozó mesék egy-egy kisebb-nagyobb közösség (család, falu, tájegység, nép) szellemi kincsei. {5-21.} A közösség tagjai mintegy beleszületnek ebbe a hagyományba; maguk is megismerik, és nemcsak passzív ismerői lesznek a mesei hagyománynak, hanem legtöbbször aktív hordozói is. A hagyományos közösség minden felnőtt, de néha már serdülő vagy gyermek tagja el tudott és ma is el tud mondani több-kevesebb mesét. A közösségi alkalmakon azonban csak azok szoktak mesélni, akiknek a mesemondásra kiváló tehetségük van.
A libát, tehenet őrző, vagy a mezei munkából későn hazatérő szüleiket váró gyermekek is elmondják egymásnak azokat a meséket, amelyeket ismernek; minden nagymama szokott mesét mondani unokáinak.
A kukoricafosztás, tollfosztás, halottvirrasztás, szüreti vacsora vagy disznótor idején, a fonóban vagy a hosszú téli beszélgetések alkalmával azonban általában csak azok mondtak és mondanak mesét, akik a mesei hagyományt a legszebben, az adott közösség igényeinek legmegfelelőbb módon tudják megszólaltatni.
Az ilyen mesélőket meg is szokták hívni a nagyobb jelentőségű összejövetelekre; megtisztelő hely, borból-kalácsból első megkínálás illeti meg őket. Arra is van néhány adatunk, hogy a mesemondó anyagi juttatásban is részesült: az esti mesélés után ugyanúgy megkapta a kosár szőlőjét, mint aki egész nap szüretelt; egy véka csöves kukoricát vihetett haza magával a kukoricafosztás után, kóstolót és pint bort a disznótorból.
A katonáskodás kényszerű, unalmas pihenői is jó alkalmai voltak a mesemondásnak, és részben még ma is azok. Ilyenkor először sorban mindenkinek valamilyen mesét kell mondania. Amikor így ismertté válnak a jó mesemondók, akkor főleg csak az ő meséiket hallgatják a többiek. A takarodó utáni mesemondásnak sajátos hagyományai alakultak ki. Ezek közé tartozik az a szokás, hogy amikor a mesemondó befejezett egy mesét, úgy akar meggyőződni, hogy a hallgatóság kéri-e még a mese folytatását, hogy azt mondja: „csont”. Ha erre nem jön felelet, akkor abbahagyja a mesélést; ha valaki, vagy ha többen is azt felelik: „hús”, vagy „leves, gulyás” stb., akkor újabb mese elmondásába kezd. Érdekes mozzanatként megemlíthetjük, hogy a „csont”, „hús” stb. szavaknak ebben a szerepben való használatát átvette a román mesemondás is (Rosianu 1974: 158–164).
A népmese leglényegesebb esztétikai jellemvonásai a népmese közösségi és szóbeli voltából (és velük szoros összefüggésben) – népköltési műfaji sajátosságaiból származnak.
A népmesére, mint a népköltészeti műfajokra általában, jellemző követelmény az esztétikai kódolás és dekódolás egyidejű voltának biztosítása.
Minden művészi alkotás létrehozása ugyanis egyfajta sajátos kódolási tevékenység. A mű alkotója az általa létrehozott művet gondolatok, érzelmek, indulatok és elhatározások hordozójává, a műélvezet forrásává teszi. A mű tartalmi, gondolati, érzelmi gazdagsága attól függ, hogy milyen mértékben sikerült a mű alkotójának művét értelmi, akarati, érzelmi töltésű információk hordozójává tennie.
A szóművészetről – irodalomról, népköltészetről – beszélve a dekódolás az alkotásban felhasznált esztétikai eszközök felismerésétől, befogadásától, a művel való együttérzés, együtthullámzás megvalósulásától is függ.
Az igazi műélvezet éppen ezért nem lehet azonos a passzív átvétellel, hanem a befogadó aktív együttműködését is megköveteli: az egyes művek értelmezése, mondanivalójának megértése a befogadó élettapasztalataitól, művészi élményeinek mennyiségétől és minőségétől, azaz műveltségi kincsétől is függ.
A kódolás–dekódolás egymáshoz való viszonya szempontjából – az alapvető azonosság {5-22.} mellett – jelentős különbségek is vannak az irodalom és a népköltészet között. A népköltészet alapvető jellemvonása e téren, hogy általában megőrizte a kódolás–dekódolás egyidejűségét.
A klasszikus mesemondás-mesehallgatás egyik legfőbb jellemzője, hogy a hallgatóság a mesét a mesemondóval együtt éli, élvezi, fogja fel. A mesemondás-mesehallgatás egységes közösséggé teszi az előadót és a hallgatóságot. Szerepe van nemcsak a mesemondás-mesehallgatás idejére szorítkozó közösségek formálásában, hanem a nagyobb társadalmi közösségek megteremtésében, fenntartásában is.
A műköltészet területén viszont – kialakulásától kezdve fokozódó mértékben – a kódolás–dekódolás térbeli és időbeli elkülönülésének folyamata játszódott le. A költő, író megírja és publikálja, az olvasók – igen gyakran szobájuk csendes magányában – olvassák a verset, elbeszélést, regényt.
A kétféle műélvezeti mód feltételei sok mindenben eltérnek. Az irodalmi mű megjelenési formája lehetőséget ad az egyéni olvasási tempó kialakítására, az egyes részek kívánság szerinti, esetleg többszöri újraolvasására stb.
A mesemondás klasszikus formái közt azonban egy-egy mese megértéséhez, teljes átéléséhez a mesemondásnak, illetve a népmesének rendelkeznie kell olyan sajátos esztétikai kelléktárral, amely lehetővé teszi a kódolás–dekódolás egyidejű megvalósítását, megvalósulását (lásd bővebben Banó 1982: 234).
A népmese esetében a kódolás–dekódolás szinkronjának megteremtésében döntő szerepet az azonossági esztétika eszközei játszanak. Ezek biztosítják ugyanis azt, hogy minden egyes mesében a várt, az óhajtott, sőt az ismert jelenjék meg (Banó 1984: 150).
Az azonosság esztétikájának igen nagy a jelentősége a népmese szempontjából. A népmesét sajátos epikai műfajként ugyanis az azonossági esztétika eszközei tartják fenn; a meglepetés esztétikájához tartozó elemeknek viszont az egyes népmesék színessé, érdekessé, egyedivé tétele szempontjából van szerepük.
Az azonossági esztétikának a népmesében felhasznált legfontosabb eszközei: a szerkezet és a szerkezeti elemek hangsúlyozására is szolgáló ismétlések, formulák, sztereotípiumok, párbeszédek, az archaikus mondatfűzés, a névmáshalmozás stb.
A meglepetés esztétikájának elemei közé tartoznak a mindennapi élet jelenségeinek a mesei szövegbe való bekapcsolása (aktualizálás), vagy a mesélő egyéni fantáziájának a termékei mellett olyan stilisztikai eszközök, mint egy-egy váratlan hasonlat, gondolati vagy érzelmi töltésű monológ és a késleltetés.
A két elem sajátos – az azonossági esztétika túlsúlyát biztosító – aránya a népmesék egyik legfontosabb esztétikai értékmérője.
Forrás MÉK.
Üdvözlettel
Böröczky Ferenc
Megjegyzések
Megjegyzés küldése