Babits Mihály
Vers Mindenkinek
Babits Mihály
Babits Mihály
Szentistváni Babits Mihály, teljes nevén: Babits Mihály László Ákos (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.)
költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.
Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében 1891-ben Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra[2] (művelt, versszerető - könyv nélkül tudta Puskin Anyeginjét, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Az elemi iskolát Pesten, Pécsett végezte, 1893 szeptemberétől a ciszterciek gimnáziumába[3] járt. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Édesanyja a két testvérrel visszaköltözött az anyai nagypapa, Kelemen József szekszárdi házába. A nagymama, született Rácz Innoncentia (Cenci néni a Halálfiai-ból) fogta össze a családot. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlatóráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ez után Fogarason, majd 1911-1916 között az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium, a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy utcai gimnáziumban tanított. Első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában jelentek meg (1908).
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanító, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban írja meg első regényét A gólyakalifa címmel (mely azonban csak 1916-ban jelenik meg). Ebben az évben kezdi el lefordítani Dante Isteni színjátékát olaszról magyarra (1913-ban jelenik meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). Fordításáért az olasz állam kitünteti, megkapja a San Remo-díjat (1940-ben utazik ki érte, San Remóba). Egy szerelmes verse (Játszottam a kezével) megjelenésekor hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg.
1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920. februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a Tanácsköztársaság bukásáig.
1921. január 15-én Budapesten, a Józsefvárosban házasodott össze Tanner Ilonával.[4] 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits sok műve itt született. Ettől kezdve Babits a város kulturális életének meghatározó alakja lett. Alapítótagja volt a városban máig működő Balassa Társaságnak. Esztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogram-falat. A nyaraló ma Babits-múzeumként működik.
1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként dolgozott, így a magyar irodalmi életben nagy befolyásra tett szert. Munkatársa volt a Benedek Marcell főszerkesztésében 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak is.
1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő kilátástalan világról. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba esik, így saját szülővárosát kell bombáznia. 1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégeműtéten esett át, képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1938-ban jelent meg a Jónás könyve. 1941. augusztus 4-én halt meg.
Ősz és Tavasz között.
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében 1891-ben Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra[2] (művelt, versszerető - könyv nélkül tudta Puskin Anyeginjét, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Az elemi iskolát Pesten, Pécsett végezte, 1893 szeptemberétől a ciszterciek gimnáziumába[3] járt. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Édesanyja a két testvérrel visszaköltözött az anyai nagypapa, Kelemen József szekszárdi házába. A nagymama, született Rácz Innoncentia (Cenci néni a Halálfiai-ból) fogta össze a családot. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlatóráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ez után Fogarason, majd 1911-1916 között az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium, a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy utcai gimnáziumban tanított. Első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában jelentek meg (1908).
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanító, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban írja meg első regényét A gólyakalifa címmel (mely azonban csak 1916-ban jelenik meg). Ebben az évben kezdi el lefordítani Dante Isteni színjátékát olaszról magyarra (1913-ban jelenik meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). Fordításáért az olasz állam kitünteti, megkapja a San Remo-díjat (1940-ben utazik ki érte, San Remóba). Egy szerelmes verse (Játszottam a kezével) megjelenésekor hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg.
1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920. februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a Tanácsköztársaság bukásáig.
1921. január 15-én Budapesten, a Józsefvárosban házasodott össze Tanner Ilonával.[4] 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits sok műve itt született. Ettől kezdve Babits a város kulturális életének meghatározó alakja lett. Alapítótagja volt a városban máig működő Balassa Társaságnak. Esztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogram-falat. A nyaraló ma Babits-múzeumként működik.
1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként dolgozott, így a magyar irodalmi életben nagy befolyásra tett szert. Munkatársa volt a Benedek Marcell főszerkesztésében 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak is.
1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő kilátástalan világról. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba esik, így saját szülővárosát kell bombáznia. 1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégeműtéten esett át, képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1938-ban jelent meg a Jónás könyve. 1941. augusztus 4-én halt meg.
Ősz és Tavasz között.
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Húsvét előtt
|
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Üdvözlettel
Forrás: Wikipedia, MEK.hu
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Üdvözlettel
Forrás: Wikipedia, MEK.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése