Magyar Festők

március 25, 2013

Magyar Festők

Munkácsy Mihály

17.rész

Munkácsy mélyről küzdötte fel magát, az asztaloslegényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb „szociológusa” is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsukba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egyszemélyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Nagy méretű vásznain készíti el kompozícióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal, mintegy előrevetítve a 20. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszletanyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes, szélesvásznú filmek világát.

Kárpátalján, Munkácson született 1844. február 20-án a sóperceptori lakás sarokszobájában. Édesapja, a XVIII. század elején Magyarországra költözött bajor hivatalnokcsaládból származott Lieb Mihály (1800–1852; gyakran Lieb Leó Mihályként említik, holott a keresztségben csak a Mihály nevet kapta) római katolikus vallású sóperceptor (kincstári sótiszt) volt Munkácson, később Ung és Bereg vármegyék táblabírája, édesanyja a Forgách grófok mándoki tiszttartójának leánya, az ágostai evangélikus vallású Reök Cecília. 1844. február 24-én a gyermek a keresztségben a Mihály Leó utónevet kapta, keresztszülei Steiner József és Reök Karolin, azaz édesanyja testvére és annak férje voltak. Lieb családi nevét 1868-ig használta, 1880-ig Munkácsiként írta a nevét.

A család 1848 végén költözött Miskolcra, mivel apja a forradalom és szabadságharc eseményei miatt családját biztonságos helyen akarta tudni. Mihály négyévesen került édesanyjával és testvéreivel Cserépváraljára nagybátyjához, Reök Antalhoz, aki Koburg herceg gazdatisztjeként dolgozott. Későbbi visszaemlékezéseiben Munkácsy így ír erről az időszakról: „Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk – egyszóval minden, ami a gyermek- lélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja.” A család végül a szabadságharc vége után Miskolcra költözött vissza, az édesapát a forradalomban történt részvétel miatt börtönbüntetésre ítélték.

Édesanyja 1850. január 12-én, édesapja 1852. május 14-én elhunyt, így a család döntésének megfelelően Mihály Békéscsabára került anyai nagybátyjához, Reök István ügyvédhez 1852 májusában. (Többi árván maradt testvérét is a Reök család tagjai nevelték, Emil és Gyula Reök Antalnál Cserépváralján, Aurél Kaplonyban, Szatmár megyében, Gizella pedig Békéscsabán Reök Saroltánál és Steiner Jakabnál.) Mihály a nagybátyjánál eltöltött idő alatt gyakran megfordult Steiner Jakabné házában, ahol a húga is nevelkedett. Később, amikor Reök István megházasodott, a család nagyobb házba költözött. A szomszédban lakó Vidovszkyék két fiával Munkácsy ekkor kötött barátságot, és később is jó kapcsolatban volt velük.

Reök István, mivel unokaöccse gyengébb tanuló volt, inkább azt javasolta a fiúnak, hogy az iparos mesterségek valamelyikét tanulja ki, a 1855. január 6-án Munkácsyt Lángi Mihály csabai asztaloshoz adta inasnak. Nagybátyja szerződésben rögzítette az alkalmazás feltételeit, Langi azonban nem tartotta be ezeket. A fiú 10-12 órákat dolgozott, ellátása rossz volt. Miután keserves inasévei leteltek, 1858. május 2-án szabadult fel. Ugyanez év novemberében Aradra ment, ahol Albrecht Ferdinánd műhelyében volt segéd, koplalás és nyomor között tengődött (feljegyzései szerint hat hónapig nem evett meleg ételt), csupán az itt tanuló békéscsabai barátaival való találkozásokban lelte örömét. A nélkülözések miatt súlyosan megbetegedett, majd 1860 végén visszatért ekkor már Gyulán lakó nagybátyjához.

Munkácsy Mihály: Bogrács (1864)

1861 februárjában Fischer Károly rajztanárnál ismerkedett meg Szamossy Elek festővel, aki a gyulai Wenckheim kastélyban dolgozott. Márciustól már ő tanítgatta, majd vette magához Munkácsyt. 1862 januárjában együtt dolgoztak Aradon, Buziáson és Beodrán, majd ősszel Gerendásra ment, ahol megfestette Fonó nő és Levélolvasás c. olajképeit. 1863-ban Szamossy tanácsára képezni kezdte magát, májusban mestere ajánló soraival Pestre ment, ahol az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált kereste fel. Ő hívta fel Ligeti Antal, a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjének figyelmét az ifjú festőre. A társulat szívesen fogadta őt, mivel feladatuk volt a fiatal művészek pártfogása, tanácsokat adtak számára, és engedélyezték, hogy a múzeumban másoljon, majd bírálatot is adtak munkáira. Ligeti Antal személyében igazi atyai pártfogóra talált.

eök István megpróbálta unokaöccsét visszatéríteni az asztalosi pályára, ám Munkácsy és Ligeti makacsul ragaszkodtak hozzá, hogy festőként boldoguljon. Ney Ferenc, a Pesti Főreáltanoda igazgatója által 1864-ben kiadott műveltségi bizonyítvány tanúsága szerint Munkácsy tudása megfelelőként, hiányosságai pedig könnyen pótolhatóként voltak jellemezve.

Pártfogói biztatták arra, hogy életképeket fessen, ezek közül elkészült: a Falusi felolvasás újabb változata, a Kukorica-pattogtatás, valamint számos arckép a Reök család Pécsett élő tagjairól, melyeket a klasszicizáló romantika stílusában festett meg. Eladta a Kukoricapattogtatás című képét, majd pártfogói támogatásával 1865 első felében a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezett.

Itt előkészítő osztályba járt, Joseph von Führich és Theodor Franz Zimmermann tanították. Hatással volt rá Karl Rahl is, aki feltehetőleg készülő műveinek végezte korrigálását. Miután beiratkozott, a tandíjat megemelték, ezt nem tudván kifizetni, arra kényszerült, hogy fél év után otthagyja az akadémiát. Tanulmányaival egyidejűleg Bécs híres múzeumaiban, képtáraiban is megfordult, Rubens és Rembrandt művészete lenyűgözte. Itt látta meg Ludwig Knaus düsseldorfi festő Kartenspielende Schusterjugend című képét, amely hatást gyakorolt első korszakára. Knaus miatt ment később a Düsseldorfi Akadémiára is.

Júliusban visszatért Pestre, szeptembertől pedig újból Gerendáson és Békéscsabán tartózkodott fél évig, ekkor megrendelésekre készített portrékat. Ebben az időszakban készült képei közül kiemelkednek: a Húsvéti locsolkodás, Vidovszky János és felesége arcképe, valamint a Búsuló betyár és az Estebéd pusztán című olajképei.
1866. január 6-án a csabai nagyvendéglőben lépett fel Szigligeti Ede A mama című vígjátékában, melyben Berky Ákost alakította.

Februárban szembetegség támadta meg, s bekerült a Rókus kórházba. Ligeti Antal és Than Mór ajánlásával került dr. Hischler Pál szemorvoshoz, az ő kezeléseinek hála, hogy néhány hét leforgása alatt látása rendbejött. Munkácsy hálája jeléül neki ajándékozta a Feldöntött bogrács című képét. Amíg lábadozott, gyakran megfordult a Kammon kávéházban, itt került baráti kapcsolatba Deák Farkassal, aki a Vasárnapi Újság, és Kazár Emillel, aki a Fővárosi Lapok munkatársa volt. Összeköttetéseinek köszönhetően a Magyarország és a Nagyvilág, illetve a Hazánk s a Külföld című lapok publikálták rajzait. Jankó Jánossal is barátságot kötött, és a még Aradon megismert Paál Lászlóval való kapcsolatát is felújította. Ekkoriban festette a Petőfi búcsúja a szülői háztól, a Paraszt-interieur című képeket és pár portrét. Az Akadémia palotájának második emeletén található Esterházy Képtárba is rendszeresen járt, a Magyarország és a Nagyvilág című lap közölt tőle egy cikket, melyet a Képtár megvásárlása érdekében írt.

Beleszeretett Rottermayer Izabellába, azonban annak jómódú orvos édesapja az ifjak kapcsolatát ellenezte.
Szeptemberben már újra Gerendáson találta a sors, majd októberben Ligeti ajánlólevelével a Müncheni Akadémiára iratkozott be, ahol festészetet tanult Wagner Sándor műhelyében, tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Társulat támogatta. Fejlődésére hatást gyakoroltak: Wilhelm von Kaulbach, az akadémia igazgatója, illetve Adolf Lier és Eduard Schleich tájképfestő. Ekkor készítette az Árvíz című képét, melynek vázlata Kaulbach elismerését is kivívta. A Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című festményein Schleich hatását lehet érezni.

Párizsba történő megérkezését követően de Marches báró segítette és támogatta abban, hogy reprezentatív műtermet bérelhessen, nekifogott az Éjjeli csavargók megfestésének, ám cserbenhagyta őt alkotóereje. Tehetségét illetően kételyek között őrlődött, s műkereskedője, Goupil bírálatát is félreértette, amiért egy befejezetlen művét is megsemmisítette. De Marches báró ekkor meghívta őt a Luxemburggal szomszédos colpachi kastélyukba. Itt Munkácsy depressziója erősödött, öngyilkossági kísérletet hajtott végre: kiugrott az egyik emeleti ablakból. Szerencséjére azonban nem esett komolyabb baja, vendéglátói gondoskodtak róla, és csakhamar újra úrrá lett rajta az élet- és alkotókedv. Négy képet is festett colpachi szálláshelyének mennyezetére, ezek: Mosónők, De Marches báró és Ell plébános a park bejáratánál, Erdőrészlet és Rőzsehordó nő.

Miután visszatért Párizsba, újfent elutasította a Weimari Akadémia meghívását. Colpachon folytatta alkotói tevékenységét: megfestette de Marches báró és de Marches báróné arcképét, majd ezután Párizsban a Siralomház kétalakos változatát, illetve az Elítélt című művét. 1873-ban előtanulmányokat követően folytatta az Éjjeli csavargókat, elkészülte után a képet 40 ezer frankért adta el Goupil párizsi műkereskedőnek. Időközben de Marches báró elhunyt, így Munkácsy eljegyezte annak özvegyét, Cécile Papiert.

1895-ben többször is gondolkozott azon, hogy hazatér, ennek ügyében tárgyalásokat is folytatott. Levelei arról tanúskodnak, hogy egy akadémiai tanári állást szeretett volna betölteni, terve azonban nem vált valóra. Ebben az évben lett kész a Sztrájk végleges változata, a terebesi Andrássy-kápolna részére készített Sirató asszonyok a keresztfánál című nagyméretű művét is befejezte. A Ne sírj! (A nagy bánat) című munkájához két variációt, az Ecce homóhoz három tanulmányt festett. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba vették a műterem állományát.

1896-ban az elkészült Ecce Homót, a Krisztus-trilógia harmadik darabját Budapesten mutatta be, és részt vett a millenniumi ünnepségeken. A végleges változat az Andrássy út végén felállított pavilonban került kiállításra. Nyáron a képre 315 ezer érdeklődő volt kíváncsi, bemutatója után ünnepségsorozatot rendeztek. Munkácsy megjelent az Apponyi grófnál megrendezett estélyen és az Akadémián megtartott fogadáson is. Utóbbi helyről azonban eljött, ugyanis rosszul lett.

Idegei felmondták a szolgálatot: 1897. február 4-én kitört rajta a téboly. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, 1897-ben a Bonn melletti, endenichi szanatóriumba szállították. Soha többé nem tért már magához.

Fiatal korában szifiliszt kapott, amelyből kigyógyult ugyan, de később visszaesett, és ebben halt meg 1900. május 1-jén. A Műcsarnokban történt felravatalozása után, melyet százezrek látogattak meg, örök nyugalomra helyezték 1900. május 9-én a Kerepesi úti temetőben.

Munkácsy Mihály és a századvég realizmusa.

Munkácsy Mihály művészi pályája az asztalosinasként eltöltött nehéz évek után 1862-ben kezdődött, amikor Szamossy Elek akadémiai végzettségű festőhöz, majd Ligeti Antalhoz, a Nemzeti Múzeum képtárának vezetőjéhez került. A múzeumban klasszikus nagymesterek műveit másolta, Lotz Károly és Jankó János népi életképeit pedig a lapokból tanulmányozta. E két mester befolyása jól érezhető a Húsvéti locsolkodás című hangulatos életképen, amely mar Bécsben készült 1865-ben, a Képzőművészeti Akadémián.

Ez idő tájt születtek rokonairól és ismerőseiről készült biedermeier stílusú arckepei is. 1866-ban beiratkozott a müncheni Akadémiára. Ekkor készült a Vihar a pusztán és az Itatás című festménye, melyek a borongós színvilágú, érzelmekre ható romantika stílusjegyeit viselik magukon. Meg ebben az évben rajzokat készített az 1848-as forradalom 20. évfordulójára emlékező Honvédalbumba, melynek egyik olajváltozata az Isaszegi csatatér. 1868-ban a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémián Ludwig Knaus tanítványa lett, akinek mar régóta nagy csodálója volt, de ekkor mar ismerte a franciaországi barbizoni mesterek műveit, akik közül elsősorban Gustave Courbet realista művei hatottak rá.

Az új stílus fele tett első lépésének tekinthetjük az Ásító inas című életképet, de különösen a hozza készült Tanulmányfejet, amely mar a humortól és az idealizálástól mentes szemléletmód, a realizmus első darabja életművében. Egy évvel később festette meg elsőjelentős művet, a Siralomházat is, amely a halálra ítélt betyár utolsó éjszakáját ábrázolja, drámai hangulatot teremtve a változatos lélektani ábrázolás és a komor színvilág segítségével.

A képpel 1870-ben elnyerte a párizsi Salon egyik aranyérmet és egy csapásra ismert m?vésszé vált. Meg Düsseldorfban, 1871-ben készült a Tépéscsinálók című műve, amelyet ugyan az akkor kitört francia– porosz háború folytan kialakult hangulat ihletett, de hazai gyökerei vannak, hiszen a képen az 1848-as forradalomban megsérült honvéd meséli el élményeit a sebesülteknek kötést csináló asszonyoknak.