Irodalmi Arcképcsarnok

Sziveri János

Sziveri János (Muzsla, 1954. március 25. – Budapest, 1990. február 1.) Sinkó-díjas (1978) magyar költő. Mostarban és Nagybecskereken járt középiskolába, majd Újvidéken tanult az egyetem bölcsészettudományi karán a magyar nyelv és irodalmi tanszéken. Szerkesztője volt a Képes Újság című lap irodalmi rovatának. 1980-83-ban az Új Symposion c. folyóiratot szerkesztette. 1985-ben került a Szabadkai Népszínházhoz dramaturgnak. 

Szájbarágás című verseskötetéért 1988-ban neki ítélték a Vajdasági Írószövetség évi díját. Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására Sziveri János-díjat alapítottak (1992). 1993-ban, Muzslán alakult meg a Sziveri János szellemiségét őrző Sziveri János Művészeti Színpad. A Duna Televízió portréfilmet készített róla: „Sziveri János voltam, ez volt büntetésem” (1997) címmel, Kécza András rendezésében. Az Újvidéki Színház az azonos című poémájából készült Szelídítések c. előadást 2000-ben mutatta be. 

BÁBEL

lengő lófejek a csillagok

csörögnek de én csak hallgatok

mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan

széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek

könnye hullik téli fenyveseknek

piheg a szelíd karácsony

nőm haja akár a bársony

az éjben eső felesel rólam locsog

járdára zuhog csattog a mocsok

ravasz hó helyett a tűk a vatták

életem az ördögöknek adták

erőlködöm emelkedném - nem lehet

rákgyanús maroknyi fekély a lelet

gatya nélkül fetrengek az ágyon

nem is eszem s párnám lehányom

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak

elképzelnek ürgének nyúlnak

33 éves lézengő árva apostol

keserű dolgokba megint belekóstol

talán ez már a végső kálvária

a pohárban tiszta víz várja

hogy e megnyomorító tudást

fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív

bármit ha szólt most visszaszív

andalítóan lágy húgy csörgedez

töri vállamat a fakereszt

általánosít az intenzív osztály

vidd haza csomagod vidd el amit hoztál

szemed tükrét hagyd csak itt nekem

nélküle értelmét semminek nem lelem

csöndesen beborul szenesedik az ablak

lényem legbenső kuckójába raklak

mitévő legyek szállnak

árnyam körül a szárnyak

és te hallod-e az ócska dallamot

melyre az elmúlásba ballagok

cseppek csöpögnek egyenest az érbe

tápvizet kapok vérért cserébe

megcsapott a halál szele

együtt hálok kelek vele

akár a lepedő rám tapadt -

párna gyötri a hátamat

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik

a megriadt égbe mártózva ázik

nem látni mást a harmadik emeletről

megfeledkezem halkan a leheletről

hőse lettem újra édes Erzsébet

szemérmetlenül költőd versének

hamuszürke gyáva hajnalokon

elszökni tőled bár semmi okom

egyre közeledem a halálhoz

eső esik vagy izzadok talán hoz

valami heveny változást

ez az álom nélküli álmodás

tekintetem mint padlón a szappan

odafagyott oly mozdulatlan

testem láttán elfog a szédület:

romba dőlt bábeli épület

meddig leszek még bőrömnek bérlője

a józanság olykor ráront az élőre

pántolt kobakomból kifelé tolat

a hirtelen fölnyergelt gondolat

annak ki urasan végezheti dolgát

minek megjátszania a szolgát

érdemes-e menekülni innen

gyarlóságomat ha magammal kell vinnem

bestiák sora sürög-forog

egyikük hörög másikuk morog

farkát morzsolva réved a sátán

szőrzete felmered a hátán

szenny nemesíti a lázongó kant

tükörből lesem e bárdolatlant

mint lantokat forgató rozsdás eke

előttem gördül hiányzó kereke

tűvel átdöfött fallosza himbál

láthatja bárki aki csak kint áll

minemű lény ő ha szája habzik

ha magáért hevül ha önmagával bagzik

ó istenem csak ennyit érek

kezeim immár hullafehérek

ablakra tapad a hajnali pára

eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom

bőrömön átvilágít a csontom

habzó fellegek leve csorog

kétharmad gyomrom nélkülem korog

félbehagyott mondat annyit sem érek

lángol a bendőm mintha méreg

égne húsom alatt valahol legbelül

hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes

kegyelet vagy üdvözülés kellemes

áramlata jár át és lelkemben cirkál

illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

semmi nem igazolja vereségünket

nyakamon az ér már alig lüktet

isten természet történelem

kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik

selyembe brokátba gézbe öltözik

nincs szükség metafizikus személyzetre

hogyha halálra vagyunk kiképezve

üregek végén üregek vannak

egyremegy neveznek nősténynek kannak

a pokol csak óriási szálloda

száll ide lelkünk száll oda

új lakó költözik az üres lakásba

felkészítenek az összevarrásra

s miközben testem még földi börtöné

szembogarak gyűlnek a fény köré

huzatban aszalódik az arcom

kire hárítsam saját kudarcom

nincs erő mi bukásom felülmúlja

vereségemnek vagyok féktelen tanúja

megmászom ismét a három emeletet

kihagyva néhány elcsépelt jelenetet

épülök de szellemem tovább rombolom

halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog -

járdára zuhog, csattog a mocsok.

Lóg az orromból műanyag kábel;

dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1009/sziveri-janos-babel#sthash.18f1EQ4E.dpuf