Irodalmi arcképcsarnok
Szabó Magda
(1917–2007)
1917. október 5-én született Debrecenben, 2007. november 19-én hunyt el Kerepesen. Érettségi vizsgáját 1935-ben tette le Debrecenben, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani is: két évig szülővárosában, majd három évig Hódmezővásárhelyen dolgozott. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa 1949-ben történt elbocsátásáig.
Az irodalom szinte minden területén kipróbálta tehetségét, indulásakor verseskötetekkel jelentkezett, később regényeivel vált híressé, s színpadi művei is sikereket arattak.
1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913–1982) íróval. Ennek emlékeit Megmaradt Szobotkának (1983) című könyvében írja meg. Ebben az időszakban írja meg első versesköteteit, majd 1949-től a kényszerű hallgatás időszaka következik: 1958-ig nem publikálhat, az ebben az időszakban alkotott műveit csak később adják ki. Ekkortól datálható áttérése a regényírásra.
Az 1958-as Freskó és az 1959-ben megjelent Az őz című regényei hozzák meg számára a szélesebb körű ismertséget. 1959-től szabadfoglalkozású író. Sorra követik egymást művei, melyekben a lélektani regények hagyományait is hasznosítva formálja meg jellegzetes alakjait. Önéletrajzi ihletésű munkái az Ókút (1970), valamint a Régimódi történet (1971), melyekből nemcsak az alkotásban szemléletét formáló gyermekkori hatásokról kaphatunk képet, hanem érzékletesen, kordokumentumként is hitelesen számol be a korabeli Debrecen múltjáról és mindennapjairól is.
1985-től öt éven át a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke. 1993-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává, 2001-ben a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. 2003-ban elnyerte a Femina francia irodalmi díjat Az ajtó című regényért. Az Európai Tudományos Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt, Debrecen városának díszpolgára.
Szabó Magda
Abigél
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
"Gina intézetbe kerül
A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna az otthonában.
Elsőnek Marszell tűnt el, akit kisasszonynak szólított, mióta csak ismerte, de akire azért sosem úgy gondolt, mint egy francia lányra, aki tizenkét esztendőn át a mellette levő szobában lakott, és őt nevelte. Marszell több volt, mint egy nevelőnő, fizetett alkalmazott; jelenléte olykor még azt is el tudta feledtetni, hogy voltaképpen idegen, és nem pótolhatja igazán azt, akit a kislány még kétéves korában elveszített: az édesanyát. Marszell mindig megértette még azt is, amit Gina nem is fogalmazott meg érthetően, amire csak utalt, vagy amiről csak hebegni tudott; voltak pillanatok, amelyekben majdnem olyan közel érezte magához, mint az apját. Ha Marszellnak olykor honvágya támadt, vagy a kislány valami panaszára azzal válaszolt, hogy Gina csak örüljön, hiszen itt van mellette az édesapja, aki mindenkinél jobban szereti, bezzeg ő, Marszell, milyen régen elvesztette már a szüleit, s abból kell élnie, amit valaha tőlük tanult, az anyanyelvéből, mindig hozzátette azt is, hogy persze ha már így kellett lennie, milyen jó, hogy Gináék házában otthonra talált, s ha nem is ment férjhez, olyan neki itt Vitayéknál, mintha családja volna, legalábbis gyereke. Marszell olyan valaki volt, akihez az ember, ha távol volt hazulról, úgy 5visszavágyott, mint egy igazi szülőhöz, és Gina tudta, nem azért olyan jó hozzá, mert megfizetik érte, hanem mert szereti.
Most már nincs Marszell, visszament Franciaországba. Apja azt mondta, nem maradhatott tovább, és nyilván igaza volt, a tábornok nem küldte volna el, ha nem kényszerül rá, ha valaki, az apja igazán tudta, milyen kapcsolatot szakít meg, mikor elválasztja őket egymástól. Háború van – magyarázta a tábornok –, Marszell és Gina nemzete két ellentétes oldalon harcol, nem lakhatik a házukban tovább egy francia lány. Ha egyszer újra béke lesz, majd visszatér, s akkor ott folytatják az életet, ahol abbahagyták. Marszell el se vitte minden holmiját, csak ládákba csomagolta, és lehordatta a pincébe.
De Mimó néni magyar, nem francia. Ha már Marszellnak mennie kellett, miért küldik őt intézetbe, miért nem veheti át a nevelését a nagynénje? Mikor arra kérte az apját, költözzenek össze, ha úgy érzi, hogy őneki mindenképpen állandó ellenőrzés és felügyelet alatt kell élnie, a tábornok csak a fejét rázta. Ha nem kapaszkodik bele minden lehetőségbe, csak hogy otthon maradhasson, Gina maga is elismerte volna, hogy Marszell utódja nem lehet Mimó néni, hogy egyszerűen nem alkalmas rá, hiszen akárhogy is szerette a nagynénjét, azért sokat mulatott rajta, s olykor azt érezte, ő a maga tizennégy évével valahogy felnőttebb nála, aki pedig özvegyasszony, és elmúlt már negyven is. Ám mihelyt kiderült, hogy még tőle is el kell majd válnia, a tudat, hogy őt is elveszíti, valahogy megnövelte, megfényesítette az alakját. Hirtelen elfelejtette, mennyit szórakozott azon 6az iparkodáson, amellyel Mimó néni tovatűnt ifjúságát próbálta konzerválni, az igényen, hogy minden társaságban vele foglalkozzanak, a riadt érdeklődésen, amellyel minden új divatcikktől vagy kozmetikai szertől csodát remélt. Elfelejtette azt is, milyen hamar rájöttek Marszellal, hogy azok a bizonyos híres teák – Mimó néni minden csütörtök délután adott táncos teái –, amelyeken a tábornok semmi könyörgésre nem volt hajlandó részt venni, voltaképpen nem azért rendeződnek, amivel nagynénje indokolja, hogy alkalmat akar teremteni kis anyátlan unokahúgának, hadd szokjék hozzá a társasághoz, hadd tanuljon meg viselkedni, hadd gyakorolhassa a táncot is; Mimó néni maga akart szórakozni, megmutatni új ruháit, gyakran változó hajviseletét, táncolni kívánt Mimó néni és lehetőleg férjhez is menni, ezért volt a teáin zömében olyan vendég, aki Ginának apja, nagyapja lehetett volna, s csak alig-alig egypár fiatal. De ha igaza is volt Marszellnak, amikor azt mondta, egy kislány talán mégsem teákon és tánc közben tanulja meg azt az alapvető valamit, amire szüksége lesz felnőttkorában, és nyilván abban is, hogy felháborodott, mikor Mimó nénit zokogva találták amiatt, hogy a fodrász rosszul vágta le a haját, egyvalamiben azért mégse volt igaza. Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság, főleg háborús időkben, mikor tíz- meg tízezrek halnak meg világszerte, és igazán keveset számít egy sután levágott hajtincs; ám mégis Mimó néni híres teái egyikén ismerte meg Gina Kuncz Ferit, élte át, hogy 7a hadnagy már-már az udvariatlanság határáig nem látott meg senkit őkívüle, s kapta váratlan, kicsit talán még időnek előtti ajándékként is az egyszerre riadt, egyszerre túl boldog felismerést, hogy szerelmes Kuncz Feribe, és szeretne majd egyszer a felesége lenni.
Ezt a Feri-ügyet (egyetlen olyan valami volt, amiről nem mert soha beszámolni az apjának) sajátságos módon Marszell sose nézte jó szemmel. Nagynénje megértőbbnek bizonyult, mihelyt észrevette, mi szövődik-alakul Gina és a hadnagy között. Mimó néni maga magyarázta el Ginának, hogy nincs szebb és ártatlanabb valami, mint az első harmatos szerelem, amelynek emléke akkor is mindennél fényesebb marad, ha nem lesz belőle házasság, és hogy ő szívesen lesz ennek a tiszta, nemes vonzalomnak az őrangyala. Lett is. Marszell nem szerette Ferit, a Feri-ügyet még kevésbé; nem sokkal azelőtt, hogy a tábornok közölte vele, vissza kell térnie Franciaországba, már azzal fenyegette Ginát, szól az apjának, elmondja neki az örökös csütörtöki együttléteket, suttogásokat, hiszen a tábornok gyakran hangoztatta, vigyázzon a francia lány az ő komolytalan testvérhúga helyett is: a kislányhoz nem közeledhetik senki a tisztikarból, még csak az hiányoznék, hogy elkezdjen valaki udvarolni neki. Végül aztán mégse szólt, az úti előkészületek, a válás Marszell egész tudatát kitöltötték. Egyébként szólhatott volna nyugodtan, hiszen a francia lány és Mimó néni után most már a hadnagy is eltűnik. Ha nem maradhat Pesten, ugyan hogy tudná fenntartani az érintkezést Kuncz Ferivel?"
A mű a PIM hivatalos oldalán olvasható tovább:
Üdvözlettel
Forrás: PIM.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése