Irodalmi Arcképcsarnok

Zelk Zoltán

Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. – Budapest, 1981. április 23.) Baumgarten-díjas, József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró, 2012-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.

1906. december 18-án látta meg a napvilágot Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor, Zelkovits Ármin és Herskovits Mária gyermekeként. Édesapját korán elvesztette. Miskolcon járt iskolába, ám tanulmányait nem fejezte be. Egy ideig inaskodott is, de nem tanult ki semmilyen szakmát. Magyarország területeinek elvesztését Erdélyben élte meg, alig 13 évesen. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott. 1925-ben Budapestre költözött, tagja lett a Szocialista Munkásmozgalomnak és kommunistának vallotta magát, bár saját bevallása szerint nem ismerte sem Marx, sem Engels, sem Lenin ideológiáját.

 Az Érmellék, illetve a Partium ősi örökségével, a gazdag és ízes magyar nyelvvel felszerelkezve szépen csengő, hangzatos, durvaságtól és trágárságtól mentes verseket írt. 1927-ben kitoloncolják Romániába, ahonnan hamarosan visszaszökött Magyarországra. 1928-ban jelent meg először verse a Nyugatban.

Első verseskötetét 1930-ban adták ki, melynek címe: „Csuklódon a vér kibuggyan”, s melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Megismerkedett a Nyugat második nemzedékével, köztük József Attilával is, akik hamar maguk közé fogadták. 1937-ben letartóztatták, de az irodalmi kör közbenjárására kiengedték.

A háború kitörését követően Ukrajnába került munkaszolgálatosként, de ép bőrrel átvészelte (1942-1944). Magyarország megszállásakor azonban bujdosni kényszerült felesége, Bátori Irén zuglói lakásában.

A kommunista rendszerben ünnepelt költő. A valódi helyzetet nem ismerve ír hangzatos, a rendszert ízléstelenül kiszolgáló, új kommunista nyelvet alkotó költeményeket Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére. 1948-ban Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1951-ben Kossuth- illetve József Attila-díjjal jutalmazták. Gyermeklapot is indított Kisdobos címmel (1952-1956), melyben saját gyermekversei is megjelentek. Ekkor már tisztában volt a kommunizmus fonákságaival és az 1956-os forradalom lelkes híve lett. 

A forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után, 1958. október 15-én szabadult.[1] Azonban a szabadulás nem töltötte el örömmel: felesége egy héttel szabadulása előtt meghalt, édesanyja pedig a halálos ágyán feküdt, s másnapra meg is halt. Zelk életében ez volt a mélypont, de lírájában egy új korszak kezdődött. 1963-ban jelent meg a Tűzből mentett hegedű című kötete, benne a feleségét sirató gyászdalával (Sirály). 1964-től karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket írt az Élet és Irodalomban, 1965-1967 között a Tükörben is megjelentek írásai.

Felesége halála után szerelmes, vagy szerelemnek vélt kapcsolatok, nőideálok váltották egymást. Az 1960-as évek végén azonban megismerkedik, a nála 25 évvel fiatalabb hölggyel Sinka Erzsébet irodalomtörténésszel. Őt feleségül veszi és benne hűséges társra lel, aki idősebb korára gondozója lesz, a gyakran betegeskedő költőnek.

Ebben az időszakban jelenik meg a „Meszelt égbolt" című kötete, amelynek egyik legszebbnek tartott verse az „Asszony a hófúvásban"1971-ben Robert Graves-díjat kapott (az év legszebb verséért). 1980-ban SZOT-díjjal tüntették ki. 1981. április 23-án halt meg Budapesten.

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény… és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia

Ne csak szavakkal támogasd a MagyART! Csatlakozz!

www.magyarmuveszet.com

www.facebook.com/magyarmuveszetiportal