Címkék

Irodalmi Arcképcsarnok

Mándy Iván



1918. december 23-án született Budapesten, ugyanitt hunyt el 1995. október 6-án. Apja Mándy Gyula hírlapíró volt, aki vidéki polgári család sarjaként érkezett a századforduló Budapestjére, tele nagyratörő tervekkel. A szülők válása után a hatéves Mándy a bohém, hányatott életet élő apával maradt, s korán megismerte az otthontalanságot, az olcsó szállodák, kávéházak és kis mozik világát. A budapesti Lónyay utcai gimnáziumban, majd a Madách Gimnáziumban tanult, az ötödik osztályból azonban kimaradt, s tanulmányait sohasem fejezte be.
Tizenöt éves korától írt rendszeresen, első kritikusa az édesapja volt. Első novellája 1937-ben a Magyarság című lapban jelent meg. Ettől kezdve folyamatosan jelentek meg írásai. A háború alatt sporttudósítóként működött, a katonai szolgálattól sikerült megmenekülnie. A háború után az akkor induló Újhold című folyóirat gárdájához csatlakozott, néhány számot társszerkesztőként is jegyzett.

1949 és 1957 között Mándy előtt is bezárultak a publikálási lehetőségek, s megszűnt az Újhold is, melynek szellemisége tűrhetetlen volt a kultúrát és az irodalmat egyre szigorúbban felügyelő politikai hatalom számára. Az író ezekben az években a Magyar Rádió számára készített dramatizálásokat, gyerek-hangjátékokat, s a Népművelési Intézet munkatársaként (1950–1954) vidéken tartott irodalmi előadásokat. A kényszerű szilencium alatt született művek jóval később jelenhettek csak meg (Előadók, társszerzők, 1970).
1954-től Mándy szabadfoglalkozású író, hivatalt, állást nem vállalt. 1971-ben megnősült, felesége Simon Judit orvosnő, aki védett, békés otthont teremtett az írónak az otthontalanság évtizedei után. A rendszerváltás után sem csatlakozott egyetlen politikai erőhöz sem, tisztségei azonban megsokasodtak. 1989-től a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, 1991-től a budapesti magisztrátus, 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

Mándy Iván
Csutak és a szürke ló

Regény
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
Csutak és a szürke ló
Regény

"Először volt az udvar.
Az udvart, közepén az autóronccsal, Pazár Micu fedezte fel, és még Dunainak is csak hónapok múlva árulta el. Márpedig mindenki tudja, hogy Pazár és Dunai a legjobb barátok. De hát az ember nem mindennap bukkan egy ilyen udvarra. Gondoljuk csak el: autóroncs, beszakadt ajtóval, ha az ember beszáll, egy sereg csirke rebben fel sértetten az ülésről. Vagy inkább arról a kóctömegről, ami az ülésből megmaradt. Pazár kidughatta fejét a kocsi tetején, talpa meg a földet sikálta.
Pazár órák hosszat elüldögélt az autóroncsban, és ábrándozott. Szédületes versenyeket rendezett. Úgy vette a halálkanyart, hogy mindenki más elájult volna. Sorra nyerte a serlegeket. Már amiket egy-egy nemzetközi verseny után kap az ember. Az egyik serleget az angol királynő nyújtotta át. Pazár „aratott”.
Pazár Micu, ha belépett ebbe az udvarba, császár volt.
Igazán senki se vegye tőle rossz néven, hogy nem szólt mindjárt Dunainak. De aztán eljött egy nap, amikor Pazár Micu azt mondta:
– Dunai! Most velem jössz!
Elvezette az udvarhoz. Fejedelmi mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját. Valaha tartományokat ajándékoztak így.
– Tessék! Szállj be, Dunai!
Dunai szólni se tudott a meghatottságtól. Aztán amikor beült, úgy csuklott össze az autóval együtt, mint egy harmonika.
Eltartott egy darabig, amíg Pazár kiásta Dunait a roncsból.
– Persze – mondta Pazár –, hiszen még nem tudhatod, hogyan kell beszállni. És azt se tudhatod, micsoda versenyeket lehet itt rendezni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Persze képzeletben.
Elkezdődtek hát a versenyek.
Dunai éppúgy megfogta a kormánykereket, mint Pazár. Éppúgy lehunyta a fél szemét, mint Pazár. De a pálya, a versenypálya a halálkanyarral sose jelent meg előtte.
– Nagyon izgalmas – mondta unottan. Közben arra gondolt, hogy mégiscsak a repülőmodelljével kellene foglalkoznia.
Dunai mindennap hűségesen eljött az udvarba Pazárral. Be is ült a kocsiba. Csak éppen soha nem jelentek meg előtte az ellenfelek, csak éppen soha nem tűnt fel előtte az angol királynő, kezében a serleggel.
– Lélegzetelállító – mondta mégis.
Másnap magával hozta a nagy Dochnált.
– Egyszer-kétszer ő is beülhet. – Pazárra nézett és hozzátette: – Természetesen csak a te engedélyeddel.
Pazár bólintott, hogy egyszer-kétszer a nagy Dochnál is beülhet. Aztán megjelent Kamocsa, Tomcsányi, Purébli és a többiek. Egyszer-kétszer ők is beülhettek.
De Csutakot már a kapu előtt elfogta Pazár Micu.
– Ez az udvar az enyém.
Csutak megállt agyonmosott vászonruhájában, a falhoz húzódott. Ceruzacsonkkal firkált a falra. Ha valami nem volt rendben, valahogy mindig a kezébe akadt egy ceruzacsonk, és firkálni kezdett. Aki látta, azt hihette, hogy Csutak már teleírta a fél várost.
– Purébli azt mondta… – Közben a világért se nézett 678volna Pazárra, csak kaparta, kaparta a falat a ceruzacsonkkal.
Pazár arca elsötétedett.
– Nem érdekel, hogy Purébli mit mondott. Purébli is csak akkor jöhet, ha megengedem. – Kicsit közelebb hajolt Csutakhoz: – Mint bárki más.
– Mint bárki más – ismételte Csutak.
Pazár váratlanul panaszkodni kezdett:
– Megtörténik, hogy tudtom és engedélyem nélkül jönnek ide. Így aztán igazán nem csoda, ha egyre kevesebb marad az autómból. – Így mondta: „az autómból”. – Senkit se akarok gyanúsítani, de a rugót kiszedték az ülésből.
Csutak most nézett először Pazárra.
– Hát… hát ez nem szép! Bizony, nem szép!
Ezt olyan meggyőzően mondta, hogy Pazár igazán beengedhette volna.
De Pazár meg se hallotta.
– Vigyáznom kell, beláthatod. Maholnap semmi se marad az egészből. – Széttárta a karját szinte sajnálkozva. – Nem ülhetsz be a kocsimba.
Csutak zsebébe csúsztatta a csonkot, megperdült a sarkán.
– Szervusz.
Pazár megfogta a vállát, és visszapörgette.
– Nem mondtam, hogy menj el.
Csutak szeme felcsillant.
– Beülhetek?
– Azt se mondtam.
Csutak határozottan Pazár Micu szemébe nézett.
– Nem vagyok búgócsiga, hogy ide-oda pörgessenek. Szervusz!
Pazár megint eléje állt.
– Csutak, én igazán nem akarlak kidobni. De amilyen 9kétbalkezes vagy, egy délután tönkreteszed az autót. Mert… – és itt kissé szerényebbé vált a hangja – elég könnyen tönkre lehet tenni. Ide figyelj! Az lesz a legjobb, ha megállsz szépen itt a kapuban, és bekukucskálsz.
Csutak bizonytalan képet vágott.
– Ne okoskodj, Csutak. Innen igazán nagyszerűen láthatod a kocsit. És csak egy picit, de igazán csak egy picit kell megerőltetned az agyadat, és akkor máris azt hiszed, hogy benne ülsz.
Ezt mondta Pazár.
Csutak azóta sokszor elácsorgott a kapuban. Nézte az autó vázát az udvar mélyén, a csirkéket, de azt, hogy a kocsiban ül, azt valahogy sohasem érezte. Csak egyet érzett. Hogy Pazár Micu őt, Csutakot, nem engedte be az udvarba. És ezt el is mondta mindenkinek, akit csak elcsípett a kapuban.
– Menj csak be, Kamocsa, jó mulatást!
Csutak olyan volt, mint egy sötét árny a kapualjban.
Kamocsa bent a kocsiban a hátában érezte Csutak tekintetét, és ijesztően rövid idő alatt elfüstölgött az udvarból. Akárcsak Dochnál, Purébli, Tomcsányi, akiket Csutak sorra elfogott:
– Menjetek csak. Jó mulatást!
Az udvarból lassanként mindenki elmaradt. A végén már magát Pazár Micut se lehetett látni. Csutak most már igazán vígan besétálhatott volna. De nem! Inkább fölírta a falra: „Ez az a hely, ahova egy Csutak nevű fiút nem engedtek be.”
Fülledt nyári délután volt. Sötétszürke felhők lógtak az égen.
Minden percben várni lehetett, hogy kitör a vihar.
Csutak a ceruzaírást nézte, és elégedetten bólogatott.
Majd tíz-húsz év múlva elolvassák, és azt mondják: „Micsoda gazság, hogy azt a bizonyos Csutak nevű fiút nem en10gedték be!” Aztán majd elgondolkoznak: „Ki lehetett az a Csutak nevű fiú?”
Csutak akkor már otthagyta a kapualjat. A szűk kis utcán lépkedett. Ahogy a cérnavékony lábát nézte, mintha tíz-húsz év távolából nézné, ahogy az utcán lépked egy Csutak nevű fiú.
Maga se tudta, miért, ettől úgy megijedt, hogy rohanni kezdett.
– Na – szólt valaki –, azért igazán nem kell fellökni az embert!
Csutak fölnézett.
– Pazár. Szervusz, Pazár.
Kis szünet után jelentőségteljesen mondta:
– Ott voltam. – Majd, ha lehet, még jelentősebben: – De nem mentem be oda.
Pazár a fejét csóválta.
– Szabad tudnom, hol voltál, és hová nem mentél be?
Csutak úgy bámult Pazár Micura, mintha most látná először.
– Még kérded? Hát az udvar… az autó.
Csutak még makogott valamit, de Pazár erre csak legyintett.
– Nem érdekes.
Csutak elakadt. Most már igazán nem tudta, mit mondjon. Nem érdekes. Valaki fölfedez valamit, és akkor egyszerűen: nem érdekes.
– Van egy tanyánk – mondta Pazár. – Rejtekhelyünk.
Csutak beleszimatolt a levegőbe. Tanya, rejtekhely, ez már igen!
– És hol van az a rejtekhely? – kérdezte mélységes áhítattal.
– Egy pincében – bólintott Pazár. – Remek hely, bár nem én fedeztem fel. Tudod, a Kamocsáék házában van. Hatal11mas pince. Folyosók meg minden, bár nem én fedeztem fel. Át lehet menni a másik házba. Azt hiszem, Budára is át lehet menni. Valóságos alagút…
Nem mondta ki, de Csutak szinte hallotta: „bár nem én fedeztem fel”.
– Vénséges vén pince. Levittünk egy szalmazsákot. Azon lehet heverni.
Csutak fölnézett a viharszürke égre.
– Lehet, de nem nekem.
Pazár felhúzta a szemöldökét.
– Nem neked?
Csutak az égre nézett, és csak bólogatott. Magában meg azt gondolta: „Csak ne vágj ilyen szenteskedő képet, hiszen majd úgyis azt mondod: Csutak, te legfeljebb két lépcsőfokot jöhetsz lefelé, vagy talán még jobb lesz, ha csak elsétálsz a pince előtt.”
– Ismerjük – dünnyögte Csutak –, ismerjük az ilyesmit.
– Akármikor lejöhetsz.
Ez igazán egyszerűen hangzott, de Csutak majd hanyatt esett. Bármikor lemehet? Ezt Pazár mondta? Ugyanaz a Pazár, aki nem engedte be az udvarba?
Villámlott.
Pazár mintha a meghasadt égből szólna:
– Lejöhetsz.
Csutak behunyta a szemét, szédült. Mi ez? Beugratás? Miért viszi le a pincébe, ha nem engedte be az udvarba? És miért nem engedte be az udvarba, ha most…? Sírni tudott volna. És hogy végképp elkeseredjen, Pazár még azt mondta:
– Vedd fel a kabátomat, agyonázol ebben a pólóingben.
Még hozzátette, hogy őt, Pazárt, nem izgatja a vihar, de egy ilyen nyamvadt alakot…
Csutak meg sem tudott mukkanni. Hagyta, hogy Pazár 12ráhúzza a kabátját, és végig begombolja rajta mind a három gombot.
– Most aztán gyerünk, Csutak. Futás a fal mellett!
Csutak, Pazár végig begombolt kabátjában, futott a fal mellett."




Forrás: PIM.hu Kép: Újszó

www.magyarmuveszet.com

Címkék:

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések