Irodalmi Arcképcsarnok

Osvát Ernő

Osvát Ernő (Roth Ezékiel, Nagyvárad, 1876. április 7.– Budapest, 1929. október 28.) szerkesztő, kritikus, író. 1908-1929 között a Nyugat folyóirat szerkesztője, Osvát Kálmán író testvére.

Roth Ezékielként született, gyermekkorában Nagyváradon, a Brüll-házban lakott. Rövid ideig a nagyváradi jogakadémián tanult. 1895-ben Budapestre költözött, jogásznak készült, hamarosan azonban átiratkozott a bölcsészkarra. Első cikke 1897-ben jelent meg az Esti Újságban. 1898-tól a Budapesti Hírlap közölte irodalmi kritikáit, majd A Hét belső munkatársa lett 1899-től. Az 1900-as években az Új Magyar Szemle munkatársa volt. 1901-ben kísérletet tett egy önálló folyóirat megindítására, de csak az előfizetési felhívásig jutott el. 

Folyóiratszerkesztési tervét csak a következő évben, 1902-ben tudta megvalósítani. 1902-1903 között a Magyar Géniuszt szerkesztette. 1905-ben megalapította a Figyelő című folyóiratot. Az 1908-ban indult Nyugat munkatársa, (első főszerkesztője: Ignotus és Fenyő Miksa), majd főszerkesztője volt. Számos tehetséget fedezett fel (Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, stb.). Később szerkesztői szerepe csökkent, s megélhetési gondokkal is küzdött. Otthagyta a Nyugatot, csak a Tanácsköztársaság bukása után lett újból a lap irányítója. Átesett a spanyolnáthán, több veseoperáción. Lányát elvitte a tüdőbaj, 1927-ben pedig felesége, Steiner Cornélia öngyilkos lett.[2] Osvát Ernő 1929-ben lánya halála miatti elkeseredésében öngyilkosságot követett el, szíven lőtte magát. Utolsó lakhelyén, a róla elnevezett, Budapest VII. kerületi Osvát utca 1. sz. házon emléktábla hirdeti: „Osvát Ernő 1877-1929 kritikus, a modern magyar irodalom nagy hatású szervezője. 1908-tól haláláig a Nyugat szerkesztője.”

Könyvei csupán halála után jelentek meg. Kvalitásérzékével egyedülálló tekintélyt szerzett kortársai körében, ami azóta is mérceként van jelen irodalmunkban. A magyar irodalom – Kazinczy Ferenc mellett – egyik legnagyobb irodalomszervezője, kritikusa volt.

Móricz Zsigmond - Osvát Ernő

Osvát Ernő, a Nyugatnak alapítása óta szerkesztője s az új magyar irodalom igazi vezére, 1929 október 28-án meghalt.

Búcsúlevelében azt kívánta, hogy temetésén "csend legyen", sírja "jeltelen maradjon" és a Nyugat ebből az alkalomból csak annyira foglalkozzék vele, amennyire az "elengedhetetetlen".

Ezt a parancsot a Nyugat egy néma számával teljesítettük.

A szótalan cselekedet emberéhez, akinek hallgatása szigorúan állt őrt minden szavunk mögött, talán legméltóbb tisztelgés is ez az ünnepies némaság. Mint a fájdalom szívdobbanása kihagy, mint a munkás gyásza jeléül megállítja gépeit: mi, munkatársai, úgy tettük le tollunkat egy percre, hogy annál izzóbban emlékezzünk reá.

Mi volt ő nekünk? Nem életrajzi anyag, hanem élő akarat, amely két és fél évtizeden át napról napra dolgozott és küzdött velünk és érettünk. E munka és küzdelem vált életének legfőbb tartalmává s csak a jövő távlatából lehet majd látni, milyen mértékben nyomta rá jegyét az ő szelleme irodalomtörténetünk e korszakára, közvetlenül és közvetve, láthatóan és láthatatlanul. Alig van e korszaknak magyar írója, aki ne kapott volna tőle ösztönzést, irányítást, felszabadítást.

Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó, szakadatlan ítélő szelleme számontartotta az ország minden fölcsillanó tehetségét, mint bányász az aranyérceket s európai látókörében minden feltünő jelenség azonnal a maga helyére illeszkedett. Szíve ügye volt minden tehetség sorsa s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább. Szeme oly jelenségeket látott meg nyelvünk határain kívül is, minden égtájon, akiket még saját nemzetük sem méltányolt eléggé s megérte, hogy az idő neki adott igazat.

Linnéje volt magyar virágok flórájának, Érdeklődése határtalanul szabad és tárt. Minden feltünő talentumot a maga belső törvényei szerint vizsgált és értett meg. Ebből a szempontból tipikusan magyar kritikus, aki, mint a nagy úttörők, az írás szeretetében össze tudta fogni magában és maga körül a legkülönbözőbb, sőt legellentétesebb tüneményeket. Sem személyi, sem világnézeti tekintetek nem akadályozták abban, hogy minden távolságokon át meg ne lássa, ami érték vagy igazság. Személytelensége szinte fenséges volt.

Szelleme sohasem múlhat el a magyar irodalomból. És sohasem fogja elhagyni a Nyugat lapjait. Az írásnak az az erkölcse, amely életéből és művéből sugárzott, bennünk munkál. Éles szemüvege tovább is rávillog kéziratainkra, ítélete parancs marad, a hallgató vezért követi a sereg.

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia, PIM.hu