Irodalmi arcképcsarnok
Nádudvari Tormay Cécile
Nádudvari Tormay Cécile (Budapest, 1875. október 8. – Mátraháza, 1937. április 2.) írónő, műfordító, közéleti szereplő.
Tormay Cécile ősei mind apai, mind anyai ágon német származású polgárok voltak. Anyai dédapja Spiegel (Tüköry) József építési vállalkozó, Széchenyi István munkatársa a Lánchíd építésében. Apai nagyapja, Krenmüller (Tormay) Károly honvédőrnagyként vett részt az 1848–49-es szabadságharcban. A Tormay család a 19. század végén kapott nemességet, Nádudvaron vásároltak földbirtokot. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, az MTA tagja, államtitkár. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányait magántanulóként végezte. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozta a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai elősegítették nemzetközi ismertségét.
Első könyvei az Apródszerelem (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt (1911), amely egy horvát pásztorlány és egy magyar vasutas fiú tragikus szerelmét beszéli el. Megjelent angol, német, olasz, francia és svéd nyelven is. A régi ház[4] (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Ezzel a regényével a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját nyerte el, amellyel a legjobb történelmi regényeket díjazták. Ez a könyv is számos nyelven megjelent: németül, svédül, dánul, angolul, finnül, hollandul, olaszul, észtül és franciául. Bujdosó könyv (1920–1921) című naplószerű regénye az 1918. október 31-étől 1919. augusztus 8-áig terjedő időszakról (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság) szól. Német, angol[5] és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebelsberg Kuno felkérésére latinból magyarra fordította középkori legendáinkat Magyar Legendárium (1930) címen. Útiélményeiről szólnak a Firenzét bemutató A virágok városa (1935), és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok. Az ősi küldött[6] című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után A fehér barát (1937) az írónő halála következtében félbeszakadt, azt végül Kállay Miklós író fejezte be.
1923-tól haláláig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot.
Bujdosó könyv című művében leírt több gondolata kifejezetten zsidóellenes, antiszemita meggyőződésről árulkodik.
1919 januárjában létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, amelynek célja Károlyi Mihály ellenzékének (főképp Bethlen István új pártjának) támogatása az 1919 tavaszára tervezett választásokon. Később a szervezet hivatalosan is támogatta a numerus clausus fenntartását, és 1932-ben „Magyarország asszonyai nevében” az írónő személyesen köszöntötte, üdvözlő beszéddel és ajándékkal, Benito Mussolinit és az olasz fasizmust. Magáról kijelentette, hogy ő már Mussolini előtt fasiszta eszméket vallott.
Zichy Rafael (1877–1944) válása után, 1925-ben megvádolta, hogy Tormay leszbikus kapcsolatot tartott fenn Zichy volt feleségével, Pallavicini Eduardina grófnővel (Pallavicini Ede lányával). A kapcsolatot részletesen tárgyalta a korabeli baloldali sajtó. A botrány kirobbantója ellen végül a két nő rágalmazási pert indított. A bíróság – Horthy Miklós kormányzó személyes közbelépésére – nekik adott igazat, Zichyt másfél év börtönbüntetésre ítélte. Radikálisan jobboldali beállítottsága sajátos ellentmondásban volt leszbikus irányultságú magánéletével.
Tormay életében nem a grófnő volt az egyetlen nő: a háború előtt tizenöt évig fűzte gyengéd viszony egy Francesca Orsay nevű olasz nőhöz; élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval közösen vásárolt villájukban Mátraházán éltek
1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben egyhangúlag választották a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, a Marie Curie halálával megüresedett székbe. Ez év július 16-ai megnyilatkozásában is síkraszállt Trianon ellen. 1936-ban Hankiss János, Horváth János, Pap Károly és Pintér Jenő, 1937-ben ugyanez a négy ajánló és Fredrik Böök jelölték a Nobel-díjra.
Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád... Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet sűrű boltozattá font össze a vadszőlő kúszó indáival... És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek.
Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. Mint gyermeket hozta őt magával a hegyekről és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé...
Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha.
Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal élterejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.
Chreseys szép volt, ifjú volt, szeme mélyen zöld, haja zöldes fényű mint a víz maga, melynek felszínén kúszónövényként úszott. És ha beesteledett, egyszerre vált a forrással fénytelen sötétté. Karcsú teste lustán pihegett, keblei kicsiny habvirágos hullámok voltak és lábacskái, mint rózsás szegélyű fehér kagylók vesztek el a fövényben.
Ilyen volt a naiád, aki nem tudta még, mi a jó, mi a rossz s lehet, hogy ezért volt olyan félénk. Megriadt minden nesztől, hirtelen lebukott a víz alá, behúnyta szemét és nem ismert semmit a világból.
Olykor pillangók tévedtek be hozzá és ő játszani akart velük, de azok féltek tőle, mert vizes kezecskéivel letörölte szárnyuk hímporát. Ha egy-egy levél hullott le a fákról s megzavarta a forrás felszínét, úgy tudott örülni, úgy kacagott, hogy gyűrűkben reszketett körülötte a víz. Azután mint hálót terítette szét a forrás felett hosszú haját s estig halászott a zöld levélre...
Egyszer reggel óráiban esett meg, hogy szokatlan zajt hallott a közelben. Igen kíváncsi lett, összeszedte hát minden bátorságát és felemelte a fejét.
Az árnyas sűrűségen egy satyr törtetett át: éppen olyan volt, mint az, aki anyját elcsalta tőle.
Kecskelábát, szőrös testét, szarvát nagyon csúnyának találta s így újból lebukott a víz alá. De a satyr meghallotta a loccsanást, odajött és belenézett a forrásba.
Chreseys megrémült a sóvár tekintettől, elfödte arcát: a félisten pedig csak nevetett. Azután leült mellé a mohára, keresztbe rakta két lábát, hátát megtámasztotta egy fatörzsön és elővette hétsípos furulyáját. Csodálatos módon ugyanazt a dalt kezdte játszani, melyet a naiád gyermekkorában hallott. És mintha szellő simította volna végig a testét, megborzongott a hang hallatára s nem bírt ellentállni tovább. Felemelte nedves kis fejét, oda fektette a virágos partoldalra és úgy figyelt a zenére.
A satyr még furulyázott egy ideig, majd félredobta a hangszert s szenvedélyesen nyujtotta felé ölelő két karját.
— Jer velem, — kiáltott indulatosan, — jer velem te sötét naiád!
Chreseys irtózott tőle, anyjára gondolt s ismét lemerült a fenekére.
A satyr sóvárogva pillantott utána, de már csakis formáinak elmosódó körvonalait sejthette meg a mélyben... Integetett, csalogatta magához. Mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradozása, hóna alá csapta furulyáját és odébb ment... A gallyak összecsapódtak mögötte s ő eltűnt a nedves sűrűségben.
Chreseys sokszor emlékezett erre a napra s mindent attól a találkozástól számított. Szeretett visszagondolni a zenére s várta, mikor hallja meg újból. És ha így elmélkedett, gyakran futott el mellette Eros s célba vette őt aranyos nyilával. El is pendítette olykor az ideget, de Chreseys mindenkor idejében elrejtőzött a forrás fenekén és a nyíl feje felett süvöltött tova.
A satyr pedig, bár maga nem jött vissza többé, elmondhatta, hogy ő ott él az árnyas, homályos völgyben, mert ezután gyakran ellátogattak hozzá ilyen félistenek. Belenéztek a forrásba, virágokat dobáltak a vízbe, hívogatták és végül rendesen megharagudtak, mikor a naiád tagadólag rázta a fejét. Ilyenkor kiöltötték rá a nyelvüket és elfutottak...
Nymphák fehér alakjait is látta olykor megvillanni a fák között; elnézte őket, mint ölelkeznek a satyrokkal, megbámulta a szakadék sötéthajú oreádját, ha a forrás vizéből inni jött. Majd meg figyelmesen hallgatta a kentaurok vágtatásának távoli dübörgését...
Így teltek napjai és mert nem ösmert mást, nem is vágyakozott. Amit tudott, azt a hamadryadoktól hallotta. Ők meséltek neki a fényről, a mennyboltozatról, a nagy boldogságról, szenvedésről és a könnyekről. Még örült, hogy neki mindezt nem kell megpróbálnia és sehogy sem értette, miért oly nagy a világ, mikor mindaz, amit ő szeret, olyan kicsiny helyen elfér: az irisek, a moha, kék forrása és a fák. Rajtuk kívül csak a hűvös homályt, a csendet és az árnyakat szerette, amelyeknek immár gyermeke lett. S minél inkább összeborult a lombozat feje felett, minél sűrűbbre fonta a vadszőlő indáival a zöld hálót körülötte, annál hallgatagabb lett Chreseys, annál mélyebbre, sötétebbre vált a tekintete s végre már azt hitte, hogy a földön mindíg alkonyat van...
Talán mindörökre így élt volna a kis naiád, ha egy éjjelen nem támad oly nagy vihar.
Hallotta a megriadt kentaurok rohanását fenn a hegyekben, érezte mint reszket a völgy, félni kezdett és behúnyt szemmel rejtőzött el a forrás fenekén. Egyszerre iszonyú dördülés rázta meg a levegőt, azután megingott a föld és valami hatalmas robajjal zuhant alá.
Sok idő múlt, mire fel mert jönni hideg otthonából, mert jól tudta, hogy Zeus haragszik. Két kezével megfogódzott a partban és kikönyökölt a mohára. Éjtszaka volt még mindíg. A bokrok, a fák nedvesen csillogtak s a megszakadozott pókhálókban esőcseppek fénylettek. Az egyik hamadryad pedig, mely mindjárt felette állt, holtan, félig megégve hevert a sűrűségben.
Chreseys elszomorodott, de gyermek volt még s most annyi változást látott mindenfelé, hogy megfeledkezett a halott hamadryádról és kíváncsian bámult maga körül.
Ekkor vette csak észre, hogy az erdő világosabb mint máskor, s hogy feje felett a lombozatban kis rés támadt, melyen át kiláthatott.
Szívdobogva, ámultan tekintett fel. Szemét beárnyékolta a kezével s úgy nézett a kék mennyboltra. Egy percig azt hitte, hogy víz van odafenn, csak lassanként jutott eszébe, hogy az lesz az ég, melyről már hallott mesélni. Végtelen mélysége szinte elszédítette őt s tekintete sóváran akadt meg egy fénylő csillagon, mely vakítóan ragyogott le hozzá. És ugyanekkor villant meg valami mellette is a vízben... a csillag képe volt, mely ott reszketett a forrás felszínén. Elkiáltotta magát örömében, azután taszigálni kezdte kezével a csillagot, majd meg mint hálót terítette szét a haját és így halászott rá, ki akarta fogni, hogy homlokára tűzze.
Hajnalig mulatozott ezzel s csak mikor nagyon elfáradt, hajtotta álomra a fejét. De alig aludt egy keveset, midőn nagy világosság ébresztette fel. Bóbiskolva dörzsölte meg a szemét: a forrás vize vakítóan csillogott, az erdő fénylett mint még soha, az árnyak eltűntek, a csend megszakadt s a bokrokban madarak daloltak.
Chreseys világa megváltozott s ő lelkendezve emelte szemét a mennyboltra, mely most oly bíboros színű volt, mint a hyacintok, melyeket hajdanában a satyrok neki hoztak. Aztuán lassan arany hímpor lepte el az eget s a kicsiny fellegek szélei mohón itták magukba az aranyos fényt... Később még jobban elálmélkodott, mert a lombok között tisztán látta, mint gördül fel a boltozatra egy lángoló szekér, melyet tüzes lovak ragadtak előre. A diadalmas szekéren tündöklő ifjú állt, könnyedén zabolázva meg a rohanó paripákat.
A naiád lélekzete elakadt, Eros pedig a bokrok sűrűjéből célba vette és szíven lőtte aranyos nyilával. De ő nem érzett, nem látott semmit, csak az idegent, kinek tekintete e percben üdvözölte őt. Azután megállította kocsiját, leszállt, áthaladt az ég kék mezőin a lombokig s az éjjel támadt résen belopódzott hozzá.
Chreseys csak most látta, mily szép a jövevény. Arca ragyogó, szeme láng, alakja karcsú, sugár, fürtjei mint folyó arany s ifjúságának hevétől körülötte még a lég is reszketni látszott. És reszketett a naiád is, kis keble hullámzott, szíve hangosan lüktetett a víz alatt s arcát, mikor az ifjú letérdelt mellé a mohára, égő pír borította el.
Egymásra néztek és a naiád sötét szemében az ifjú arca tükröződött.
— Ki vagy te szép leány? — kérdezte hízelkedőn, mialatt lenyúlt a forrásba s átölelve őt, még mélyebbre döfte szívébe Eros nyilát.
— Én, — mondta a gyermek boldogan, — én Chreseys, a naiád vagyok.
— Mit csinálsz itten... nem félsz így egymagadban?
— Hogyan félnék, hisz ez az én hazám, édes, hűvös, homályos otthonom.
— És szólj, itt éltél mindíg e szomorú völgy rejtekében?
— Amióta emlékezem.
— Nem vágyódtál soha a meleg, a fény, a szerelem után?
— Nem értelek.
Ekkor közelebb hajolt hozzá az idegen, tekintete ragyogóbb lett, ölelése forróbb és fölitta a leány üde ajkáról az első csókot.
Chreseys összerázkódott a dédelgetések alatt s bár nem tanította soha senki, viszonozta az ifjú csókjait s e percben felismerte, hogy mi a szerelem, mi a boldogság.
— Te reszketsz karjaimban, olyan hideg vagy, ...fázol talán kicsiny naiád?
— A forróságtól reszketek, úgy érzem, elégek öledben...
Chreseys szédült a boldogságtól. Ajka megnyílt, lankadt feje szerelmese mellére hanyatlott és elveszítette eszméletét.
...Mikor magához tért, az ifjú nem volt többé mellette, fenn állt a boltozaton, tovaszáguldó szekéren s csak amerre elment, fénylett az erdő gallyain aranyköntösének egy-egy leszakadt foszlánya.
Chreseys a szívéhez kapott... Csak most érezte, hogy meg van sebezve, most tudta, hogy fájhat a csend, hogy szomorú a magány... Két karját kitárta a távozó felé, hangosan kiáltozott utána és mikor ő nem válaszolt hívó szavára, ...keservesen sírva fakadt.
Zokogva csókolgatta a partokat s kérte a hamadryadokat, vígasztalják meg őt.
Az egyik fa lehajtotta hozzá lombos fejét, megsimogatta a naiádot és zizegve susogta, hogy ő tudja, kedvese holnap ugynaz órában mint ma, visszatér.
Erre már mosolyogni kezdett Chreseys, csendesen hintázta meg magát a virágok között, majd betakaródzott hosszú hajával, szedett iriseket és koszorút font homloka fölé.
Így várta szerelmesét, akinek csókjaitól még égtek az ajkai, akinek forró ölelését még érezte a testén — várta őt, sóvárgott utána és félt is tőle, mert ő oly egészen más volt, mint mindaz, amit eddig látott.
Ezalatt beesteledett és lassan múlt az idő. Sohasem tűnt neki az éjtszaka ily hosszúnak s mikor a fényes csillag eljött újból a forrásba fürdeni, elfordult tőle, nem játszott vele s hogy ne is lássa, betakarta a víz felszínét, ...önmagát lehullott falevelekkel. És így gondolt az ifjúra, aki bizonnyal csak egy isten lehet.
...Végre is megvirradt, felrobogott a boltozatra újból a tüzes szekér s mint az elmúlt napon, leszállt hozzá a harmatos lombokon át tündöklő kedvese.
Chreseys ekkor már tudta, hogy szereti őt, szereti jobban mint az árnyakat, melyeket az ifjú elűzött mellőle, jobban mint a virágokat, melyeket leszakított, hogy kedvéért felékesítse magát, mint a halott hamadryadot, akinek lombjai tarották távol tőle szerelmes istenét.
Szerette és karjában elfeledte, hogy létezik... ő benne élt, ajkával lélekzett, elérte hát az asszonyok nagy boldogságát.
De azért volt boldogságában szenvedés is, mert a lángoló csókok szinte elemésztették s az ifjú szemrehányásai nem hagyták nyugodni. Mindennap mondta neki, hogy hideg, hideg a csókja, az ölelése. Kérte, hogy szeresse jobban. És minél jobban szerette őt Chreseys, minél gyakrabban tartotta karjában, annál melegebb, annál kisebb lett a naiád. Utóvégre már alig ért fel a moháig. Arca halványra vált, haja árván, mint valami fonnyadt vizinövény tapadt az eltikkadt partokra, s szeme megtört a sok világosságtól.
Nem játszott többé a pillangókkal, a satyrokkal sem állt szóba, csak olykor beszélgetett el kis barátaival: az irisekkel. Fölkapaszkodott hozzájuk, közibük fektette a fejét és így pihent.
S kedvese mind e változást nem vette észre. Derűs időben eljött hozzá a reggel óráiban s hozott neki aranyos ékszereket, csókokat.
De az ékszerek is égették Chreseyst s így csak addig viselte őket, míg kedvesével volt, azután kérte őt, vigye őket vissza oda, ahonnét hozta, mert lángjuk elperzseli homlokát.
És azután nem tudott többé örülni; sokat sóhajtozott s ha egymagában volt, halkan zokogott.
Így lepte meg őt egyszer az ifjú s nagyon elszomorodott, majd kérdezgetni kezdte, hogy mi a bánata?
— A boldogság! — suttogta a naiád. — Az árnynak, a csendnek voltam gyermeke s minket, akik a homályban élünk észrevétlenül, megöl a világosság, a fény, a zaj, a boldogság...
Kedvese vigasztalta, csókokkal akarta felderíteni s forróbban ölelte át mint máskor. És minden ilyen öleléstől, csóktól eltűnt valami Chreseysből. Utoljára már alig lehetett benne felismerni a régi üde vízileányt. Ok nélkül reszketett mint a falombok, kicsinyke, átlátszó lett.
És lassan kiapadt zöld szeméből, halvány ereiből az élet s egy fenséges forró ölelés alatt eltűnt kedvese karjából...
— Chreseys! Chreseys! — kiáltott az ifjú szívszaggatón. — Hol vagy szerelmem?...
De ő nem volt többé, egy könnye csillogott még szerelmese kezében: ez maradt meg a kis naiádból.
Chreseys meghalt... a forrás kiszáradt... nem bírta elviselni a boldogságot, a forró szerelmet, a fényt.
És hamadryádjai összeborultak, lombjaikkal eltakarták sírját, mely ott volt a kiapadt forrás helyén.
Egybeszövődött ismét a zöld homály... és kedvese nem jöhetett el többé virágszegélyes sírjához.
A fák pedig híven őrizték a helyet s csendes éjtszakákon halkan suttogták egymásnak:
— Chreseys meghalt... meghalt a kicsiny naiád.
Üdvözlettel
Forrás: wikipedia
Megjegyzések
Megjegyzés küldése