Vertel József grafikusművész

Deák Ferenc

Kehidai Deák Ferenc (Született: Deák Ferenc Antal, Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő, igazságügy-miniszter. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó államférfit, „A haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulussal illették.

Jogi végzettséget szerzett, és ügyvédi vizsgát tett, majd Zala vármegye szolgálatába állt. Politikusként a reformországgyűlésen a liberális ellenzék első embere volt. A 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügyminisztere. A szabadságharc bukása után a passzív ellenállás vezéralakja.

Történelmi nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, mely során elhárultak a magyar nemzet útjából azok az akadályok, melyek az uralkodóház és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi művelését. Nagy érdeme, hogy hosszas politikai küzdelem után létrejött az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság között a kiegyezés.

Rendkívüli érzéke volt a politika mellett a tudományhoz is, mint államférfi a magyar történelem legnagyobbjai közé tartozik. A 19. század egyik legtehetségesebb magyar politikusa, aki remek gyakorlati érzékkel megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit, és ezzel életműve példát ad az őt követőknek.

Származása és születése

Deák Ferenc tekintélyes, régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ami akkor a család egyik tekintélyes birtokának központja volt. A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.

Családja a ma Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis nagyapja, Deák Gábor – akiről kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is biztos, hogy a család már 1703-ra nemesi rangra emelkedett, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.

Édesapja idősebb Deák Ferenc földbirtokos, édesanyja szarvaskendi Sibrik Erzsébet. Az emeletes házban 1803-ban éppen javítási munkálatokat végeztek, ezért a család ideiglenesen a régi alházba költözött, mely egy egyszerű földszintes épület volt nyílt folyosóval. Ennek a balra eső szélső szobájában született Deák Ferenc, és itt halt meg pár órával fia születése után az édesanyja.

Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemőt még aznap egy kocsiba rakatta és elküldte Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ezidőtájt várt gyereket és a szolgálónép között is akadt szoptatós dajka, így ott jobb helyen volt a csecsemő. 1808-ban édesapja, idősebb Deák Ferenc is meghalt. Az árva neveltetését ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára, valamint Hertelendy György gyámsága biztosította.

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc és életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, képzettsége és életmódja sem emelte osztályos társai fölé, így nem is keltett ezzel irigységet senkiben.

Önzetlensége és következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolog velejére, mélyére tekintő átható ésszel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogy hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.

„Ki őket íly módokkal szoktatja lassanként az egykor annyi rettegett új gondolathoz, sokat eszközölhet, ami előbb lehetetlennek látszott, mert az újsággal is megbarátkoznak idővel azok, kik egykor ellenzői valának, sőt végre azt hiszik, hogy ami javalltatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás.”- vallotta még 1832-ben egy Vörösmartynak írott levélben. Wesselényihez hasonlóan a rendi-sérelmi politika fogalom- és eszközrendszerét használva érvelt a liberális reformok mellett. Arról akarta meggyőzni követtársait, hogy a reformok elfogadásával nem gyengül, hanem erősödik az ország.

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki - bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más -, hanem kedélyes beszélgetés közt pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlen önzetlensége és hazaszeretete biztosították számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya.

Személyisége nem hasonlított vezérre, sem diplomatára, sem íróra, fűtötte a haza szeretete, és saját felemelkedése és hatalmának kiterjesztése helyett úgy élt, hogy tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére volt egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre és a lelki felemelkedésre. Megvalósult amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. Az országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány esetleges törvénytelenségeivel és rosszakaratával és a főrendek huzavonájával szemben.

Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, amit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. „Vérző szivvel szólunk azon urbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre.” Amit a jobbágyság kérdésében el lehetett érni, az is Deák érdeme volt: az úriszék korlátozásáról szóló törvénycikk bevezetőjébe az ő jogászi bravúrja révén került be a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának elvét rögzítő passzus.

Wesselényit - a szatmári megyegyűlésen mondott beszéde, valamint az erdélyi országgyűlés naplójának engedély nélküli kinyomtatása miatt - a bécsi udvar hűtlenség és felségsértés vádjával perbe fogta. Deák Wesselényi - és egyben a szólásszabadság - védelmére kelt. Érvei a következők voltak:

a köztanácskozásokon szabad a véleménynyilvánítás

az érvényes törvények szerint csak a tettleges ellenszegülés felségsértés, a hűtlenség vétkét szóval nem lehet elkövetni a szólás és a gondolat szabadsága alapvető emberi jog az uralkodó személye nem azonos a kormánnyal, a kormányt ért bírálat nem az uralkodót éri.

A Deák által megfogalmazott sérelmi feliratot a felsőtábla tizenhét alkalommal visszautasította, Wesselényit pedig perbe fogták.

Egyre növekvő jelentőségét mutatta, hogy a titkosrendőrség 1834-től megfigyelte. Ennek ellenére az országgyűlés 1836. május 2-ai feloszlatása után részt vett a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében, a lap Zala megyei levelezője lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1837. november 23-én választotta tiszteleti tagjává.

Sokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyűlés, amelyen Deák államférfiúi bölcsessége és önmérséklete a legszebb sikereket aratták. Az 1837-i reakció, a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, amikor a nemzet sérelmeinek orvoslása biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a haderő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, ami tekintélyét Európa előtt gyengíthette volna. Deák volt az, aki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság megtartását, és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. „Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget” - írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az országgyűlésen tartott beszédei közül különösen az 1839. augusztus 14-i magaslik ki.

 A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre és az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apológiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó elődje e beszéd az 1861-i feliratnak. A diéta után Deák a Büntető törvénykönyv szerkesztésének szentelte magát. A javaslaton, amit Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében mutatott irányt a közvéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban ő fogalmazta meg. Amikor az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a fanatizált papok által felizgatott és pénzelt köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, és bár Deákot akkor is - akarata ellenére, közfelkiáltással - megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel szerzett mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, és Zala követ nélkül maradt, mert akárkit jelöltek vagy választottak meg, azonnal lemondott.

Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt a távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást nem volt képes keresztül vinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet elvével nem értett egészen egyet, de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel akkoriban igen bensőséges viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szentgróton (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhívta a nemzetet a hazai ipar támogatására. Ettől még Széchenyi támadása sem térítette el.

Akkoriban gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-i programnak is ő volt összeállítója.

Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek, és Deák most már elvállalta a képviselőséget. Pozsonyba sietett, és a nagy fontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is belefolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, Batthyányval és Eötvös Józseffel egyetértésben.

Amikor a nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá vált, többször ő járt a királyi udvarnál a megegyezés végett Bécsben, de célját nem érte el. Az 1848-as választásokon a sümegi kerületben indult, ahol képviselővé választották. A horvát támadáskor, amikor a bécsi kormány rosszakarata nyilvánossá, és a király akarata kétessé vált, Batthyányval együtt lemondott, de nem szűnt meg az országgyűlésnek tagja lenni. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium leiratára, amiben az az 1848-as törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház „a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhat, amíg a hazában levő ellenség Ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”, s addig is meghagyja a minisztériumnak: egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.

Amikor Windisch-Grätz 1848 végén Pest-Buda felé közeledett, az országgyűlés békéltető küldöttséget küldött hozzá, ennek Deák is tagja volt. Deák elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt.

A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását.

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de szabadon bocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Anton von Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de éppoly kevéssé vett részt az akkori időben annyira elterjedt, titkos forradalmi mozgalmakban is.

1854 után az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, akik e szomorú időben Deák bölcsességétől vártak útmutatást. 1855. április 19-én a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tagjává nevezték ki.

A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, amikor Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette 1858-ban az Akadémia igazgatótanácsának folyamodványát az uralkodóhoz, amelyben a magyar nyelv és tudományosság ezen azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen. Bízott abban, hogy amint az a történelem folyamában többször is megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái miatt csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország önrendelkezési jogát. Veszélyesnek vélt minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-as törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, akik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, aki a lemondásnak lett az apostola és aki szerint Deák az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot.

Az 1859-ben kitört szárd–francia–osztrák háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségességéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, amelyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsát követte. Az 1860-as októberi diploma körülbelül az 1847-es vagy a Mária Terézia-korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak és Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári szándék mégis teret engedett a magyar nemzetnek alkotmányos tevékenységre, még óvatos volt és őrizkedett attól, hogy bármilyen előzetes nyilatkozattal esetleg elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.

Az esztergomi értekezlettől távol maradt, bár 1860 végén, az uralkodó kívánságára csak Bécsbe ment, hogy elmondja, mi Magyarországon az egyes tárgyakra nézve az általános vélemény. Az országbírói értekezleten részt vett és itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett a régi törvényeket állítsák vissza, de ennek megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyokat ne zavarják meg.

A háborús veszteség után a császár november 17-ére újra összehívta a magyar országgyűlést és minden nehézség elhárítása után, amiben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én kinevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, amiben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, mind a Kossuth után induló szélsőbal, mind a Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerű polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, amelyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.

Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák, mint a régi nádorok, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki „egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott”. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában nyerte el. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert kétségtelenül a magyarság igen jelentékeny része a nemzet jogairól való lemondásnak tekintette a kiegyezést, és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, jogfeladással vádolta őt.

Ebben az irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ebben izgatott a balközép is, különösen az 1869-as választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen keletkezett ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az „öreg úr” nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjog nagy kérdéseinek elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, akik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, akiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amik miatt az Andrássy-kormány nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta, de szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben, 1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak éppoly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt éppoly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, amiket negyven évvel azelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat - szabad államban elvét tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stációit.

Öregkorában sok örömet okozott neki Vörösmarty árvája, Ilona, akit ő nevelt fel, és az állatkertben a Kristóf nevű medve. Szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fúziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését is.

"Építsük tovább Deák Ferenc emlékét – a boldog és erős Magyarországot. ”

– Jókai Mór"

Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg szívinfarktus következtében, élete 73. évében.A nemzet gyásza impozáns módon nyilvánult meg, a törvényhozás mindkét háza január 29-ei ülésén Deákot a nemzet halottjának nyilvánította és az országos gyászhoz Ferenc József király január 30-án külön kéziratban csatlakozott. A főváros gyászpompát öltött; január 31-én a halottat a Magyar Tudományos Akadémia palotájának oszlopcsarnokába szállították és itt tették ravatalra. A király és királyné elküldték koszorúikat. Erzsébet királyné maga is megjelent a nemzet halottjának ravatalánál, és e jelenetet Zichy Mihály nagy képben örökítette meg.

Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, sok száz küldöttség és a nemzet átalános részvéte mellett. Holttestét a Kerepesi úti temetőben később külön e célra a nemzet költségén épült mauzóleumba helyezték el.

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia