Békés Pál -"Csodás elemeket tartalmazó, naiv hangulatú" sorozatunk

Miért Mese?

A Magyar Művészeti és Kulturális Portál

"csodás elemeket tartalmazó, naiv hangulatú" sorozata.

6.rész

Békés Pál 

Békés Pál (Budapest, 1956. március 27. – Budapest, 2010. május 28.) magyar író, drámaíró, műfordító, egyetemi tanár.

Tanulmányait a budapesti Radnóti Gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar – angol összehasonlító irodalomtörténet szakon (1975–1980) végezte. Közben az érettségi után kérdezőbiztosként is dolgozott.

1980–1981 között magyar- és angolszakos tanárként dolgozott. 1994-1996 között a Magyar Televízió Irodalmi, Képzőművészeti, Színházi Stúdióját (IKSZ) vezette, majd 1997-2000 között mint színházért és irodalomért felelős szerkesztő dolgozott.

2000-től az IBBY (International Board on Books for Young People Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának elnöke. 2004-ben a nagy-britanniai magyar kulturális évad, a Magyar Magic művészeti kurátoraként dolgozott.
2005-ben A Nagy Könyv olvasásnépszerűsítő mozgalom ötletgazdája.

Többek között Vladimir Nabokovot, Anthony Burgesst, Woody Allent fordított angolból.
Két gyermeke van: Bálint és Dorottya.

BÉKÉS PÁL

A FÉLŐLÉNY

ELSŐ FEJEZET

"amelyben NEM lép színre történetünk főszereplője, viszont megismerkedünk
a Kiserdő lakóival. Egy fa kidől, és súlyos kérdések merülnek föl

 - Na, most lett elegem az egészből!

Rakonc előmászott a tisztáson rézsútosan keresztben heverő fatörzs mögül. Az ágas-bogas lombkorona halódva susogott, az égnek meredő gyökerek mintha segítségért kapkodtak volna. Rakonc sírósan, háborogva a földre helyezte hordozható, elemes porszívóját, azután térdre ereszkedett, és megpróbálta kicibálni szétlapított fölmosóvödrét egy vaskos ág alól. Hiába. Lemondóan legyintett, és a kidőlt fa törzsére rogyott, de azonmód föl is pattant.

- Auuuuu! - ordította fájdalmasan, és egy szúrós vadgesztenyegombócot söpört a földre. - Hi-he-tet-len! Egyszerűen hi-he-tet-len! Vadgesztenye a tölgyfa kérgén! Tessék! Ez is az ő művük!

Még magához sem térhetett, amikor lába alatt megmozdult a föld. Gyűrődni, púpozódni kezdett, formás kis dombbá magasodott. A halmocska tetején fényes gomborr szimatolt körbe, hosszúkás, bársonyfekete fej követte és hó-rukk! A domb tetején ott ült Porhany.

- Hahó - mondta, mint aki szeretné, ha fölfigyelnének rá, ám szinte suttogott, mintha leghőbb vágya mégis inkább az volna, hogy észre se vegyék. - Hahó.

- A frászt hozod az emberre - zsörtölődött Rakonc.

- Pardon - hunyorgott Porhany -, megbocsáss, igazán nem állt szándékomban. - Azután könnyed­séget tettetve azt kérdezte: - Mi történt?

- Mi történt volna? Látod magad is. - Rakonc megpaskolta a fatörzset. - Kidőlt.

- Csak úgy magától?

Rakonc feddőn nézett a vaksi porhanyítóra.

- Micsoda kérdés? Történhet ilyesmi csak úgy magától?

Moccant a szomszédos aranyhárs lombja.

- Hahó! - rebbent Porhany.

- Hűha! - rezzent Rakonc.

Körülbelül ennyit szólhattak, és máris mellettük termett Csupánc. Kis termetű, rugékony pattogi volt ez a Csupánc, aki egyenesen arra termett, hogy előbb fönn teremjen a fákon, aztán meg lent a földön. A kezében fűrész, mintha egyenesen hozzánőtt volna, és az orra is leginkább egy fűrészhez volt hasonlatos.

- Csu-csu-csu-csupáncsak - mondta, ennél nemigen jutott tovább. Lelkesedett a cs-vel kez­dődő szavakért, s ha egyet a szájára vett, szinte megmámorosodott tőle, addig ismételgette, míg elfelejtette, mit akart mondani.

- Csu-csu-csupáncsak...

- Elég már - mordult rá Rakonc.

- ...csak azt akartam mondani, hogy láttam - fejezte be ezúttal.

- Mit?

- Hogy kidőlt - mutatott a fatörzsre.

- Ez volt az a fontos közlendő? Ezért hoztad ránk a frászt? - mérgelődött Porhany.

- Nem akartam rátok hozni a frászt, és igenis csak annyit akartam mondani, hogy láttam. A legszebb fa volt az erdőben - mondta gyászosan -, magam csu-csu-csupáltam a lehető legízlésesebb fazonra. Jól láttam ám odaföntről! 

Az egyik pillanatban még állt, mint a cövek, mozdíthatatlanul, ahogyan csak egy százéves makkegészséges makktermő tölgy állhat, azután egyszerre csa-csa-csa-csa...

- Tovább! - toppantott Rakonc.

- ...csak megingott és bumm!

- Bumm bizony - sóhajtott Porhany. - Két járatom beomlott. Alá kell majd dúcolnom.

Hallgattak, szomorúan sóhajtoztak.

Ez a tisztás volt a Kiserdő kellős közepe. Ilyenkor nyáron a legszebb hely széles e világon. A füve selymes, hívogató. Volt. Az utóbbi időben ugyanis mind több pucér folt kopárlott elő a fakuló pázsitszőnyeg alól. Körös-körül a fák dús lombúak és daliásak. Voltak. Mert mostanában ritkulni és sárgulni kezdett zöldjük, és itt-ott a valaha szálas hárs-, éger-, sziltörzsek meggörbültek, mintha titkos féreg foga rágná őket. 

A tisztás szélén két ősöreg tölgy állott, az egyikben kényelmes odú. Szépséges; bölcs, sokat megért tölgyek, melyeken nem fogott az idő, és nem fogott a Kiserdőt lassanként markába kaparintó rontás sem. Öröm volt rájuk nézni. Eddig. Mert most az egyik, hirtelen, minden látható ok nélkül... de hiszen már tudjuk.

- És mondd - kezdte óvatosan Porhany, míg vaksin, aggodalmasan körbepislogott -, azt is láttad, szóval, esetleg azt is, hogyan?

- Mit hogyan? - érdeklődött álszent képpel Csupánc. Bár persze pontosan értette a kérdést.

Gyanakvó óvatossággal járatták körül pillantásukat a rengetegen.

- Nem láttad véletlenül, hogyan dőlt ki? Kitől, mitől, miképpen?

Lesunyták a fejüket, lapos pillantásokkal méregették az erdő alját, időnként meg a magasba lestek.

- Azt csak sejtem... - és Csupánc súgva visszadobta a kérdést: - Miért, mostanában ki döntöget errefelé fákat?

- Ők - rebegte Rakonc. - Hát persze hogy ők.

- Amikor épp a fák csu-csu-csúcsán csu-csu-csupálgatok, csu-csu-csu...

- Jó, jó, jó, mi van akkor? - szólt közbe Porhany.

- ...jól látom, ahogyan napról napra szorosabbra vonják a gyűrűt a Kiserdő körül. Már elérték a peremét!

Mintha titokzatos, néma rémület költözött volna beléjük. Azután Rakonc megrázta magát.

- Azt tudjuk, hogy itt vannak körös-körül. De kérdem én: lehet, hogy már idebent is?

- Hát - gyűrögette az orrát Porhany - én, ugye, lent porhanyítok, és nincs akkora rálátásom, mint neked idefent vagy Csupáncnak a fa tetején.

- Barátaim - nyelt nagyot Rakonc -, ne áltassuk magunkat. Mitől dőlt ki ez a fa? Talán túlságosan öreg már és korhadt? Nem. Makkegészséges. Talán te porhanyítottad tönkre a talajt a gyökerénél?

- Én mindig tudom, hol a porhanyítás határa.

- Talán te csupáltad túl az ágait, Csupánc?

- Kikérem magamnak! Én mindig csak addig csupálok, amíg a lombtakaróm ér!

- Én magam meg épp errefelé csellengtem a tisztás környékén, hát látom, piszkos megint a Kiserdő alja, nagy a rendetlenség, ennek a nyavalyás takarításnak sose lehet a végére érni. Na, gondoltam, gúlába rakom a sok szétgurult bikket-makkot, fölmosok, lepókhálózok, nézzen ki rendesen, ahogy illik. Bekapcsolom a porszívómat, erre bumm! Meg nyekk! Meg reccs! Alig bírtam félreugrani!

- Tudjuk, tudjuk - nyugtatta Porhany a fölhevült Rakoncot.

- Te csak ne nyugtatgass engem! Igenis, alig bírtam! Alig-alig! - Végül lehiggadt. - Barátaim! - kissé szónokiasan folytatta. - Számot kell vetnünk helyzetünkkel. Ha sem Csupánc, sem Rakonc, sem pedig én... akkor más. Akkor ők. Akkor itt vannak bent! Itt dúlnak közöttünk! És meg kell mondanunk végre, ki okozta a mi legszebb és legnagyobb fánk vesztét!

- Ki ne mondd! - kiáltották kórusban, de hiába, elkéstek, mert Rakonc fölemelte a fejét, és hősiesen azt kiáltotta:

- Igenis, a szörnyek! Ők voltak!

Ebben a pillanatban rémisztő vijjogás harsant.

- Na tessék... - makogta rezge hangon Porhany, és már ásta is magát vissza sebesen a dombocskájába. - Na tessék... mire jó ez?

- Nyakunkra hozod a bajt - vacogta Csupánc is és nekikészült hogy fönnteremjen.

- Mégsem dughatjuk a fejünket a homokba! Ki kell mondanunk, ha egyszer itt vannak!

- Ne fesd az ördögöt a fára - óvatoskodott Csupánc az égre pislogva.

- Az ördög nem attól jelenik meg, hogy lefestik, hanem olyankor festik le, amikor már megjelent.

Ismét vijjogás hasított a levegőbe, az ágak megroppantak, és tenyérnyi fényes, zöld levelek hintáztak alá a magasból, holott szellő sem libbent, és messze volt még az ősz. A hang mind borzongatóbb és kíméletlenebb lett, egy szót mint száz, velőt dermesztő.

A Kiserdő lakói moccanatlanná meredtek, behúzták nyakukat, lesunyták fejüket, közben megdermedt a velejük. Mert a velő már csak ilyen. Ha dermesztik, dermed.

A vijjogás végre elhallgatott. Elsőnek Csupánc tért magához, ő is csak részlegesen.

- Csu-csu-csu...

- Csupáncsak azt akarta mondani - sietett segítségére Porhany -, hogy többet ne beszélj így, Rakonc, kérlek, ne!

Rakonc fölpattant.

- Sajnálom, barátaim! Elég volt! Slussz-passz! Megyek!

A többiek elképedtek.

- Mégy? Hová?

- Jó kérdés - bólintott Rakonc, egy kockás koffert húzott elő a galagonyabokor tövéből, és mellé térdelt. - Nagyon jó. Érett, okos, remek kérdés. Nem is tudok válaszolni rá. Én ugyanis nem valahová megyek, hanem innen el. El!

Kinyitotta a kockás bőröndöt, melyben csak a legszükségesebbek sorakoztak: egy doboz Vim, Ultra paszta, kis üveg Sidol és egy ablaktörlő szattyán. Melléjük tette a hordozható, elemes porszívót, szomorú pillantást vetett a szétlapult felmosóvödörre, és becsukta a koffert.

- Ezt nem gondolhatod komolyan - rezegte könnyes szemmel Porhany. - Itt tudnád hagyni a Kiserdőt? Ahol te fésülgeted formára a rekettyebokrokat és púpozod gömbölyűre a vakond­túrásokat? Ahol te rakod gúlába a bikket meg a makkot?

- És képes volnál hátat fordítani minekünk? - tette hozzá szemrehányóan Csupánc.

- Ne fájdítsátok a szívemet - szipogta Rakonc -, hiszen úgyis... - Hirtelen fölfénylett a képe: - Gyertek inkább velem! Mire is várnátok?

- Én valahogy... - és Porhany visszahúzódzkodott a dombocskába.

- Én tulajdonképpen, egyelőre még... - és Csupánc lépett egyet a fa felé, hogy bármikor fönn teremhessen.

- Pedig mindjárt itt lesznek!

- De még nincsenek. És talán...

- Hátha.

- Hátha, talán, talán, hátha! Ami késik, nem múlik. - Rakonc fölragadta a bőröndöt, és magá­hoz szorította. - Elrémesül a világ. Mit számít, hogy még nincsenek egészen itt, ha egyszer máris olyan, mintha valamennyi bokrunk alján ott lapulnának? Mit számít, hogy még nem tűzték ki a zászlójukat a legmagasabb fánk tetejére, ha egyszer a legmagasabb fánk máris kidőlt, mert kidöntötték?! Még nincsenek itt. Szép. De nekem már ez is bőven elég! Sőt! Sok! - Nagyon elszántnak látszott.

- És azzal nem törődsz, mi lesz velünk, ha mindenki megszökik? - szomorkodott Csupánc. - Légy szíves, gondolj Csatangra!

- Jó - mondta Rakonc, és engedelmeskedett.

Csatangra gondolt. De bárhogyan erőltette az emlékezetét, alig tudta maga elé idézni a vonásait. Oly régen elment már a Kiserdőből, hogy szinte azt is kétségesnek érezte: köztük élt-e egyáltalán valaha. Akkoriban, amikor Csatang szedte a sátorfáját, még csak kósza hírek jártak a rémek terjeszkedéséről, és a veszély igazán nem volt ennyire kézzelfogható, mint most. Hosszú napokon át üldögélt az óriás tölgy tövében, amely akkor még büszkén állt, és hűvös árnyékot adott, és faragta a vándorbotját. Amikor elkészült a munkával, búcsúzkodott egy keveset, és nekieredt a világnak. 

Olyasféléket mondott, hogy végére akar járni a dolgoknak, meg hogy nem hagyja magát bolondítani, meg hogy majd ő kitudja, mi igaz a mendemondákból! Aztán elment, és azóta se híre, se hamva. Talán valóban végére járt a dolognak. Vagy talán a saját végére járt. Ki tudja?

- Elfogyunk - sírta Porhany szelíden.

- Gondolj csa-csa-csa-csak őrá! - és Csupánc oldalvást a másik vén tölgy felé intett, mely méltó párja volt annak, amelyik kidőlt. Törzsén az odú zárva. Akár egy konzervdoboz. Sőt. Még úgyabbul.

- Jó - mondta Rakonc, és engedelmeskedett ismét.

Ebből is láthatjuk, hogy Rakonc amúgy hallgatott a jó szóra, és tulajdonképpen igen szívélyes és segítőkész volt, eltekintve azoktól a pillanatoktól, amikor százados tölgyek zuhantak a fejére. Attól ugyanis rendszerint elveszítette a fejét.

Rakonc tehát őreá gondolt. Az odú lakójára. Nem, ő nem költözött el. Ott lakott a tölgyfa mélyén most is, mint azelőtt: Csak hát... De ez már egy másik fejezet."

Üdvözlettel

Forrás: Wikipédia, Mek: http://mek.oszk.hu/02300/02306/index.phtml#