"Színészkirály", Latinovits Zoltán

Latinovits Zoltán

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”

1931. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”. Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész, és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett.

 A konyhaművész Gundel unokájaként a tizenhárom nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett. „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket.”- vallja. Bár évvesztes lett volna, hatévesen beíratták a Damjanich utcai elemi iskolába.

1949-ben érettségizett a budapesti Állami Szent Imre Gimnáziumban. Osztálytársai többek között: Abody Béla, Györgyi Géza és Vajda Miklós voltak. A gimnázium önképzőköre bemutatta Sárközi György, Dózsa György című drámáját. Ebben egy epizódszerepet alakított. Szövegét a nézőknek félig háttal, lámpalázasan, beszéd hibával mondta el. Az előadás után -a vendégként jelen levő- Bajor Gizi csak őt kereste meg és a következő szavakkal inspirálta: "Maga menjen színésznek!" Ez eddig sem Latinovitsnak, sem másnak nem jutott eszébe.

1952-ig „bizonyos koráramlat” folytán asztalostanonc, majd hídépítő munkás lesz, de hamarosan beiratkozik a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnöki diplomát szerez. Mindeközben 1951-től már NB I-es (tartalék) játékos a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szaval, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként, valamint tbk. a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedik a színészmesterség fortélyaival, s mint később bevallja: igencsak nehezen ment neki. 1956-ban mégis szerződtetik Debrecenbe segédszínésznek; többek között Andaházy Margit, Csáki Magda, Hegedűs Ágnes, Lőrinczy Éva, Medgyesi Mária, Szabó Ildikó, Márkus László, Angyal Sándor, Harkányi Endre, Simor Ottó, Lőte Attila, Tréfás György. Tyll Attila, Selmeczi Mihály és Novák István mellett tanulhatta a színészmesterséget.

Már 3 éves kora óta szavalt, majd az egyetem évei alatt folyamatosan mondott verset. Színészként a magyar előadó-művészet talán legnagyobb alakjává vált. Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső és más költők verseinek ihletett előadójaként összetéveszthetetlen, fülsimogató baritonján senki máshoz sem fogható művészi elevenséggel élte meg a magyar sors minden aspektusát. „Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.” - vallotta.

 Újfajta látásmódjával szakított az egyoldalú, távolságtartó versmondói stílussal, és ezerárnyalatú, hajlékony előadó-művészetével hű folytatója lett Ascher Oszkár és Egressy Gábor versmondói munkásságának. Szavalatainak hangulata, csengő-bongó rímei előre kimunkált hangsúlyozással és artikulációval párosultak.

Összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.

Latinovits Zoltán Ruttkai Évával

 Latinovits azonban - a néha-néha felbukkanó, de mindenképpen pejoratív ítéletekkel ellentétben - nem volt botrányhős, csupán tudatos, felelősségteljes művész, aki színészi érzékenysége, kompromisszumoktól való irtózása folytán került összetűzésbe „ellenfeleivel”. Ellenkezőleg: az örök idealisták és meg nem alkuvók nagy családjának tagja volt. Alázatos, nem csak a színpadon becsületes, elvhű ember, aki életérzéssé merte és kívánta artikulálni a korabeli színházi és politikai viszonyok ellen meggyőződésből lázadó ember (jobbító szándékú) haragját.

Latinovits Zoltán Balatonszemesen hunyt el; késő délutáni sétája alkalmával a megérkező személyvonat kerekei halálra gázolták. Halálát - a médiában megjelent szenzációhajhász cikksorozatok álközleményeit cáfolandó - baleset okozta, amint azt igen nyomós bizonyítékok is alátámaszthatják.

A Kossuth Rádióban napjainkban megszólaltatott masiniszta, akinek vonata elgázolta - viszont szintén az öngyilkosságot bizonyította: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül...”.

Halála után Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta. Illyés Gyula Búcsú L.Z.-tól c. expresszionista versében emlékezik a magyar nemzet színészóriására. A hatvanas években Latinovits igazi ikercsillagra lelt Ruttkai Éva személyében. Regényesen nagy, szenvedélyes szerelmük számos, közös filmalkotásukba és színházi produkciójukba átviharzott.

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. „...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják - azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.” Sokan, sokféleképpen hallgatták a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán elhangzott nyilatkozatát.

A nagy hatalmú szakszervezeti titkárrá előléptetett harmadrendű színész, a tehetségtelen katonatisztből párthatározattal fabrikált kulturális miniszter, a szolgalelkűségéért színházigazgatói stallummal jutalmazott gerinctelen pártkatona okkal érezte úgy: Latinovits Zoltán összeférhetetlen, izgága, ártó szellem.

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című (1973) önéletrajzi kötetében. Azonban a kortársak meg nem értése felőrölte idegeit, bár máig vitatott, hogy a balatonszemesi vasútállomáson „véletlen” baleset történt-e vele, vagy öngyilkos lett. Utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi–induló című dokumentumjátékában Ady endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án.

Másnap – 45 éves korában - 1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét, máig vitatott, hogy öngyilkossági szándék, vagy véletlen baleset következtében, erre még Szigethy Gábor Anatómiai vázlat c. értekezése sem nyújtott megbízható választ.

1976. június 6-án vasárnap - akkor még vasárnap is megjelentek a napilapok - mind a négy újságban megjelent a hír Latinovits Zoltán haláláról. Mind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) megjelent a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban.

Az egyenszöveg ez volt: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában - hosszan tartó, súlyos betegség után - véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés."

" Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják átmeneti idők, csak hogy én nem kívántam átmeneti időt..arra sem emlékszem hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna...protekciót biztos nem vettem igénybe.Már arra sem vagyok kíváncsi hogy minek örülhet az ember ha magyar..

Szerte a hazában mondom a verseket és figyelem a közönséget. Nem tudják mit jelent a magyar ahogy Ady értette, ahogy Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egri festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz símogatta, Karinthy viccelte, Molnár írta Radnóti vérezte. Nem tudják nem értik és félnek attól ha feléjük tüzelem a szót ahogy Vörösmarty és Juhász szavait égetem félnek attól hogy ma nem szabad úgy érteni ahogy értenék."

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia, Youtube