Irodalmi arcképcsarnok - Gróf Gvadányi József
Irodalmi Arcképcsarnok
Gróf Gvadányi József
(1725 – 1801)
Rudabánya irodalmi nevezetessége, hogy 1725. október 16-án itt született Gvadányi József író. Nála magyarabb érzésű ember kevés volt történelmünkben, pedig apai ágon olasz ősökkel büszkélkedhetett, akik Arezzóból, Petrarca szülővárosából származtak. Az osztrák császári sereg zsoldosaiként kerültek hazánkba. Dédapja, Alessandro de Guadagnis elesett a szentgotthárdi csatában (1664). Jutalmul hasonló nevű fia (az író nagyapja) Szendrő várának kapitányságát kapta 1683-ban. Megtelepedett nálunk, s 1684-ben feleségül vett egy magyar grófkisasszonyt, Forgách Dorottyát. Bécs felmentése után a Bódva-völgyön vonult hazafelé Sobieski János lengyel király, s rövid ideig a szendrői várban időzött (1683).
Az uralkodó annyira megkedvelte Gvadányi várkapitányt, hogy neki és utódainak grófi címet adományozott (1686). Ezért szerepel a családi címerben a lengyel sas is. Ennek ellenére nem voltak különösebben vagyonosak, életmódjuk inkább a kisnemesekéhez, mintsem a főurakéhoz állt közelebb. Alessandro de Guadagnis azután 1687-ben Gvadányi Sándor néven magyar honosságot (idegen szóval indigenatust) nyert, ma úgy mondanánk, hogy állampolgárságot kapott. Felesége örökösödési per útján szerezte meg Rudabányát. Haláluk után a rudabányai birtokot fiuk, János örökölte.
Az ő felesége, vagyis a költő édesanyja, a bárói családból származó Pongrácz Eszter Nyitra megyében is kapott örökséget, földbirtokot. A Gvadányiak 1686-tól 1728-ig rézbányászatot folytattak az egykor gazdag rudabányai érclelőhelyek mara-dékán. Egy ideig a Rákóczi-szabadság-harcot is szolgálták (1706-1711-ig), mert rezet szállítottak a fejedelem hadiüzemeinek és pénzverdéjének. Rákóczi két ízben is levélben kérte a borsodi rendeket, hogy ne háborgassák a rudabányai bányászokat, mert fontos szolgálatot tesznek a hazának.
Visszatérve az író életpályájához, 10 éves koráig Rudabányán élt, és a kor szokásai szerint a családban nevelkedett. Valószínűleg házitanítók felügyelete alatt kezdte meg tanulmányait. Később Egerbe, a jezsuita gimnáziumba került, ahol kitűnő tanuló volt. A szünidőket azonban egészen 16 éves koráig szülőhelyén töltötte. Keveset tudunk arról, hogy milyen volt rudabányai gyermekkora. De műveiben később utalásokat, visszaemlékezéseket találunk, amelyek derűs, boldog időszak képét vetítik elénk. Biztos, hogy fogékony lelke sok élményt, benyomást őrzött meg a borsodi 16 esztendőből. S még valamit vitt innen magával: a környék színes, ízes magyar nyelvét, amelyet a nyelvészek a keleti palóc nyelvjárásba sorolnak. Gvadányi 1740-ben szakadt el véglegesen a szülőföldtől, amikor a jezsuiták legmagasabb fokú iskolájában, a Nagyszombati Akadémián kezdte meg tanulmányait. Itt is kiemelkedett a hallgatók közül, biz-tos alapműveltséget és kiváló nyelvtudást kapott az intézmény bölcsészeti tagozatán. Ennek ellenére 1743-ban katonai pályára lépett, és 40 évig szolgálta a Habsburg-uralkodókat.
Részt vett az örökösödési és a hétéves háborúban. Számos európai országban megfordult, mialatt sok nehéz csatát megvívott. Vitéz-ségével többször kitüntette magát. Leghíresebb hőstette a porosz főváros, Berlin megsarcolása volt a Hadik-huszárok élén 1756-ban. Egy alkalommal súlyosan megsérült a dél-franciaországi harcokban (a lábát lövés érte, és a sebe elüszkösödött), emiatt hetekig ápolták Savona városában. Közben 1751-ben Nyitrán házasságot kötött Horeczky Franciskával. Három gyermekük született, de felesége 1756-ban meghalt. Az 1763-ban megkötött hubertsburgi béke véget vetett a háborús éveknek. Gvadányit ekkor a Felső-Tisza vidékére vezényelték. Az itteni unalmas órákban sokat olvasott, és ekkor kezdett el írogatni saját maga és környezete szórakoztatására. 1775-ben Galíciába helyezték, míg végül lovasgenerális rangban történt nyugdíjaztatása vetett véget katonai pályájának 1783-ban.
Szakolcán, anyai örökségként kapott birtokán telepedett le. Gazdálkodott, szórakozott, élte a vidéki birtokosok gondtalan életét. 1785-ben másodszor is megnősült, feleségül vette Szeleczky Katalint, akivel boldogan élt haláláig. Csak szakolcai éveiben, élete alkonyán kezdett komolyabban foglalkozni az irodalommal. Sorra jelentette meg népies stílusban írt verses elbeszéléseit, amelyeknek témáját és alakjait elsősorban hosszú katonáskodásának emlékeiből merítet-te. Elsőként a Pöstényi förödés látott napvilágot (1787). 1790-ben hagyta el a sajtót az Egy falusi nótári-usnak budai útazása... című, páratlanul népszerű műve, amely napjainkig sok kiadást ért meg. Főhőse, a peleskei nótárius, azaz jegyző irodalmunk egyik leghíresebb alakjává vált. Petőfi is irigykedve jegyezte meg később: „Sokért nem adnám, ha én írtam volna a Peleskei nótáriust!” Ezután szinte évenként kiadott egy újabb munkát, melyek közül a Rontó Pál és Benyovszky Móric kalandjait elbeszélő történet aratta a legnagyobb sikert. Művei között találunk történelmi, hadtörténeti és politika tárgyúakat is. Írótársaival, barátaival élénk levelezést folytatott, amely nyomtatásban is megjelent. Gvadányi József az ország legnépszerűbb, legolvasottabb írójaként halt meg 1801. december 21-én Szakolcán. Ott temették el, majd később (az 1860-as években) a Horeczky-család (első feleségének rokonsága) átszállíttatta hamvait a rohói (ma Rohov, Szlovákia) templomba, ahol most is nyugszik.
Gvadányi irodalomtörténeti helyét, szerepét a tudomány már régen kijelölte, az érdeklődők tájékozód-hatnak felőle az életéről megjelent néhány könyvből, a lexikonokból vagy az összefoglaló munkákból. Legnagyobb érdemének típusteremtő képességét, ízes magyarságát, kitűnő megfigyelőképességét és aprólékos, szemléletes leírásait tartják a mai szakemberek. Az elsők között ábrázolt népies alakokat, falusi életképeket, jeleneteket irodalmunkban, amiért a néprajztudomány is nagyra értékeli műveit. A nyelvészek a sok régi, már elfeledett szó, kifejezés miatt becsülik. De más tudományágak számára is kimeríthetetlen tárházat jelentenek munkái, mert olvashatunk nála a korabeli divatról, szokásokról, fürdőéletről, táncokról, színházról, nemzetiségekről, társadalmi életről és még sok minden másról.
Gvadányi József utóélete is bővelkedik érdekességekben és eseményekben. Két legfontosabb műve, a Peleskei nótárius és a Rontó Pál megjelenésüktől számítva közel egy évszázadig a legnépszerűbb magyar nyelvű olvasmányok közé tartoztak. Szívesen forgatták irodalmunk nagyjai, Arany és Petőfi is. Az előbbi tanulmányt, az utóbbi verset szentelt Gvadányinak. 1887-ben országos figyelem közepette emléktáblát helyeztek el egykori szakolcai lakóházán. Erre az alkalomra adták ki a Gvadányi-albumot, amely tanulmányokat és szépirodalmi alkotásokat tartalmazott. 1894-ben Széchy Károly terjedelmes monográfiát írt róla, melynek szövege ma már ugyan nagyrészt túlhaladott, de kép- és dokumentum-anyaga igen fontos a Gvadányi-kutatás szempontjából. A nótárius és Rontó Pál kalandjai a mai nyelvhez igazított modern kiadásokban (1975, 1995) is olvashatók, tehát Gvadányi munkássága most is az irodalmi köztudat része.
A szülőhely sem maradt hálátlan: 1925-ben közadakozásból, országos ünnepség keretében felavatták Gvadányi József szép mellszobrát, a kor egyik legnevesebb szobrászának, Pásztor Jánosnak az alkotását. Eredetileg a római katolikus templom mellett állt a szobor, az 1950-es évek végén azonban áthelyezték a település ősi központjába, a református templom előtti térre, ahol ma is látható.
Később utcát neveztek el róla. 1975-ben, születésének 250. évfordulója alkalmából nagyszabású rendezvénysorozatra került sor, amelynek keretében kiállítást nyitottak, emlékestet tartottak, a róla elnevezett művelődési ház falán pedig emléktáblát avattak Gvadányi József tiszteletére. Születésének két és háromnegyed évszázados évfordulóján, 2000. október 16-án a Rudabányai Általános Iskola is felvette az író nevét. 2002 óta minden év októberében Gvadányi József Emlékhét veszi kezdetét Rudabányán, gazdag kulturális programmal. Sorolhatnánk még a helyi Gvadányi-kultusz megnyilvánulásait, de talán ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy a város méltó módon ápolja neves fiának emlékét.
Gróf Gvadányi József
Egy falusi nótárius budai utazása
(részlet)
ELŐ JÁRÓ BESZÉD
"Minap egy régi jó barátom ezen versekbe foglalt Budai Útazást Borsód vármegyéből oly kívánsággal kűldötte hozzám, hogy én a verseket elolvasván, ítéletemet adjam felőlök: hogy tudni illik megérdemlik-é a világ eleibe való terjesztést vagy nem, és ahol azokban valamely hibát fogok találni, azt megjobbítsam, hogy a jobbításom által tökélletesebbé tétessenek a kiadásra. - Csodáltam, megvallom, ezen kívánságát jó barátomnak annyival is inkább, mivel ifjúságunknak zsengéjétől fogva esmérvén egymást, jól tudja: hogy én poéta soha sem vóltam, mégis azt kívánja tőlem, hogy azok cenzúrámon menjenek által - de mégis, hogy kívánságának néműneműképpen eleget tegyek: figyelmetes elmével néhányszor általolvastam, és az egész munkát annyira latra vetettem, amennyire csekély tudományomnak próbaköve engedte; de megvallom, hogy semmi olyast nem találtom benne, ami jobbítást és pallérozást érdemlene, és ha mi aprólékos lett is vólna, semmiben sem változtattam meg; netalántán a Szerző ezzel torkolna meg: Hos ego versiculos feci, tulit alter honores. Éppen nem kívánom azt tulajdonommá tenni, mert amint feljebb mondám: én poéta sohasem vóltam. De azt is ellenben kénteleníttetem megvallani, hogy az ékes versek olvasásában eleitől fogva nagyon gyönyörködtem, és ez is lészen a legfőbb oka, hogy ezen munkát jó barátom általkűldötte hozzám.
Ezen verseinek természet szerint való folyása és szép magyarsága, nemkülönben ámbár palástolt, de jóra igyekző mivólta nékem annyira megtetszett, hogy eltökéllettem magamban elsőben azokat - minthogy egyetemben folytanak - tizenhárom részekre felosztani, és minden rész mit foglaljan magában, felűl kis summában kitenni.
Másadszor: olyan szavak mellé, melyek exotikumok, vagy valamely históriabéli tudományt foglalnak magokban, betűket helyheztettem, hogy minden levél alatt hasonló betű mellett azoknak megmagyarázását találhassák az olvasók.
Harmadszor: a barbarismusokat és francia szavokat, valamint a magyar a magyar szavokat szokta írni, írtam ide, jól tudván, hogy sok magyar légyen, aki sem írni, sem olvasni franciáúl nem tud. Így tehát a versek nem az én műhelyemben koholtattak, csupán azoknak tizenhárom részekre való osztások és betűk által való megvilágítások, ezen elő járó beszéddel [együtt] az én munkám."
A könyv folytatása megtalálható itt:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése