Vers Mindenkinek

Reményik Sándor

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. 

Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.

A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.

De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma. Ez a Reményik Sándor már a transzilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt. 

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

A Menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék, 

Az egész édes, megszokott világot, 

Rámástul sok, sok kedves drága képet 

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét, 

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak: 

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam, 

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni, 

A tollam, mert nem tudok mással írni, 

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! 

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát, 

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót, 

Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének 

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

Kolozsvár, 1916 szeptember

"Tündérfok"

Az életednek van egy titkos csúcsa, 

Mely rejtve őrzi boldogságod,

Egy sziklafok, ahonnan Te az élet 

Töretlen teljességét látod,

Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, 

Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa 

Köröskörül őserdő, ősbozót -

Keresztül-kasul vágtató csapások,

A sok hamistól nem látni a jót,

Isten előre ment, a csúcson vár be -

Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,

Hová a mélyből kibukkan fejed

S a szépség minden gazdagsága, fénye 

Megáldja két csodálkozó szemed,

Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok 

S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa, 

Vezetnek hozzá szent véletlenek,

Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz 

A pillanatnak örökéletet!

S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.

Üdvözlettel

Forrás: Wikipedia, http://mek.niif.hu/01000/01052/html/vers0101.htm#29