Vizuális Művészetek
Szervátiusz Jenő
Szervátiusz Jenő erdélyi magyar szobrász 110 éve, 1903. július 4-én született.
Esetében igaz a nomen est omen mondás: latin eredetű neve szolgálattevőt jelent, s a magyarságnak, a művészetnek tett szolgálat végigkísérte egész életét. Kolozsvárott látta meg a napvilágot bognár családban, egy ideig ő is kerékgyártóként kereste kenyerét. Első, 21 évesen fából faragott szobrát ösztöndíjjal jutalmazták, előbb egy helyi szobrásznál tanulhatott, majd kijutott a párizsi École Libre esti tanfolyamára. A francia fővárosban sokféle hatás érte, az ókori művészet mellett a modern izmusokra - futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szürrealizmus - is rácsodálkozhatott. Az ösztönös, népies indítékú fafaragóművész leleménye, találékonysága így tudatos elemekkel társult, s egyre határozottabb irányba bontakozott ki tehetsége.
1927-ben édesanyja betegsége miatt kellett hazatérnie Kolozsvárra, ahol két évig a Belle Arte Művészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Első alkalommal 1929-ben a bukaresti szalon tavaszi tárlatán állított ki, Barátom című szobra kitüntetést kapott. Szervátiusz négy évvel később rendezte első önálló tárlatát Kolozsvárott, s elindította szabadiskoláját, Budapesten 1937-ben mutatkozott be.
Az 1930-as évek végén érdeklődése a népi témák, az erdélyi falvak világa felé fordult, bejárta Erdélyt, élt és dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkménaságon és Csíksomlyón. 1941 és 1943 között a csíksomlyói Kalot népfőiskola szobrászati tanfolyamát vezette, majd az angol hadifogságból hazatérve 1949-től 1965-ös nyugdíjazásáig a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára volt.
Boldogasszonykő
Pályafutása a kommunista párt hatalomra kerülése után megbicsaklott, rövid időre még kedvenc anyagától, a fától is eltávolodott, de hamarosan ráébredt, hogy nem térhet el az egyszer már megtalált plasztikai nyelvezetétől. A kisebbségi művész számára különösen nehéz ötvenes évek után, a diktatúra szorításának átmeneti enyhülése idején helyzete könnyebb lett: 1964-ben Bukarestben gyűjteményes kiállítása volt, érdemes művész címet és állami díjat kapott.
Élete utolsó éveit Magyarországon töltötte, 1983. szeptember 15-én, 81. évében Budapesten hunyt el.
Műveinek száma ezernél többre tehető, szobrai mindenkihez szólnak: a városi értelmiség és a székely parasztember egyaránt megérti mondanivalójukat. Monumentális kőszobrai közül kiemelkedik a fiával, Szervátiusz Tiborral együtt faragott Tamási Áron-síremlék, mely Farkaslakán látható, s a Pápán felállított Jókai-emlékkő. Cantata Profana című fa domborművét Bartók Béla zeneműve ihlette.
Az emberi alakokról mintázott szobrok mindegyike a mély fájdalom kifejezőjévé vált, Szervátiusz Jenő maga így vallott erről: "Végig kellene böngészni szobraimat, s az elsőtől az utolsóig sok szenvedést lehet találni bennük. Az mentette át életemet a sok szenvedésen, hogy dolgoztam és dolgoztam (...) - mentül jobban rúgtak, annál többet dolgoztam."
Szervátiusz Jenő múzeumát 1996-ban avatták fel a kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán, 2003-ban posztumusz Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.
Fia, a Kossuth-díjas szobrász Szervátiusz Tibor édesapja születésének 100. évfordulója alkalmából hozta létre a Szervátiusz Alapítványt és a Szervátiusz Jenő-díjat, amelyet minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélnek oda.
Üdvözlettel
Forrás: MTVA.hu, Képek: szervatius.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése