Szendrey Júlia - Irodalmi Arcképcsarnok

Irodalmi Arcképcsarnok

Szendrey Júlia

Szendrey Júlia írónő, Hans Christian Andersen meséinek első hazai fordítója, Petőfi egykori felesége 145 éve, 1868. szeptember 6-án halt meg.

1828. december 29-én született Keszthelyen. Édesapja, Szendrey Ignác, a Festetics-birtok tiszttartója volt. 1838 és 1840 között Mezőberényben, a Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet, ezt követően 1844-ig a pesti Tenczer-Lejtei Leánynevelő tanulója volt, majd a mezőberényi Celestim-kastély leánynevelőjében végzett.

Miután édesapja a Károlyiak jószágigazgatója lett, a család a Szatmár vármegyei Erdődre költözött. Júlia, hogy kitörjön a vidéki élet egyhangúságából, gyakran töltötte idejét barátnőjénél, Térey Marinál Nagykárolyban. 1846. szeptember 8-án itt ismerkedett meg a megyebálon Petőfi Sándorral. Az akkor már közismert költő rögtön elnyerte a haladó gondolkodású lány szívét, aki szülei tiltása ellenére, pontosan egy évvel később férjhez ment szerelméhez.

A boldogító igent az erdődi barokk várkastély kápolnájában mondták ki, mézesheteiket Koltón, a Teleki-kastélyban töltötték. A lány szüleitől semmilyen támogatást nem kaptak, ennek ellenére sikerült saját otthont teremteniük. Pesten az irodalmi élet ünnepelt párja lettek. George Sand, a különc írónő nagy hatással volt Júliára, aki szoknya helyett gyakran jelent meg nadrágban, és előszeretettel szivarozott. Már áldott állapotban volt, amikor kitört a forradalom. A párizsi trikolór mintájára megvarrta, március 15-én férje mellére tűzte a később ismertté vált első piros-fehér-zöld kokárdát. Petőfi naplójából tudható, hogy miközben a költő a Nemzeti dalt írta, szíve hölgye magának nemzeti színű főkötőt készített.

Zoltán, egyetlen közös gyermekük 1848. december 15-én született meg. A segesvári csata után férje halálhírére Júlia felkerekedett, és megpróbálta felkutatni hitvesét. Még a hadszíntérre is elment, majd Pesten Haynautól próbált útlevelet szerezni, hogy Törökországba is elmenjen, de nem kapott úti okmányokat.

Egy ideig Kolozsvárott, majd apjánál, Erdődön élt, de még a gyászév letelte előtt, 1850-ben férjhez ment Horvát Árpád történészhez. Frigyét nemzeti felháborodás kísérte, rajongói, barátai elfordultak tőle. Noha három gyereke is született, a második házasságban nem találta meg a boldogságot. Júlia nagybetegen, másfél évvel halála előtt, elhagyta férjét.

Mindenki csak az istenített költő hűtlen özvegyét látta benne, pedig ő maga is alkotott. Verseket költött, George Sand írásait és meséket fordított, írt. 

1856-ban az ő tolmácsolásában jelentek meg először Magyarországon Andersen meséi, figyelemre méltóak esszéi is. Petőfi emlékéhez soha nem lett hűtlen, erről naplója, feljegyzései tanúskodnak.

Betegségtől meggyötörten, boldogtalanul, elhagyatottan halt meg 1868. szeptember 6-án. Utolsó útjára csak Zoltán fia kísérte ki, második férje nem engedte el a temetésre a közös gyermekeket. A Kerepesi temetőben, a Petőfi családdal közös sírban nyugszik.

Szendrey Júlia

Szegedről jöttek, Erdélybe mennek

Julius 17-én Petőfinek eszébe jutott Damjanich. Aznap bátorságos hireket kapott Arad felől, gondolta, hogy meglátogatja a tétlen várparancsnokságra kárhoztatott hős vezért. Megkérdezte Orlayt, hogy elmenne-e vele Aradra. Csak egynapos látogatásra, ott megtudnak egyet-mást a harctéri helyzetről, az oroszokról s valami biztosabb hirt hallanak Erdély felől. Orlay szivesen vállalkozott az utra. Éppen egy nappal előbb kezdte festegetni Petőfit, ugy, ahogy a költő mezőberényi életét magára parancsolta: pongyolában, öreg karosszékben ülve, kezében csibukkal, félretett karddal. Ez a munka igazán várhatott addig, amig megjárják Aradot.

Áthivatták Csipkár Pál szűcsmestert, megkérdezték, elvinné-e őket Aradra Bonyhai Benjamin fedeles kocsiján, mennyit kér az utért.

Csipkár 10 forintért vállalta az aradi fuvart. Megállapodtak abban, hogy másnap kora reggel indulnak Arad felé. Kora reggel, mert vad kánikula uralkodott az alföldön.

Julia és Petricsné utravalót sütött, Damjanichnak is készitettek valami apró kézimunkát, hogy Petőfi megörvendeztesse vele a szolnoki hőst. 18-án korán keltek, csak a gyermek aludt. Reggelihez ültek, még nem is végeztek vele, mikor megállt az udvaron Bonyhai Benjamin kocsija. Orlay kiüzent a gazdának, hogy várjon. Várhatott volna nyugodtan, de Petőfit valami nyugtalanság üzte, kergette.

- Ha itt a kocsi, akkor menjünk, - mondta és felkelt az asztaltól, ott hagyta a reggelijét. Orlay nem tehetett egyebet, követte a példáját. Kimentek, betelepedtek a kocsiba. Az asszonyoktól elbucsuztak.

Csipkár az Isten nevében utnak inditotta a két lovát. Mikor a kocsi kifordult az utra, mögöttük megcsikordult a kapu. A két ló megugrott, nekirohant az ut tulsó oldalán levő kőkeritésnek. Nagyot roppant a kocsi rudja, összetörött.

Orlay tréfával próbálta elütni Petőfi bosszuságát:

- Látod, még a lovak is azt akarják, hogy megegyük a reggelit...

Leszálltak a kocsiról, visszatértek a házba, ettek.

Egy szolgalegényt a kovácsért szalasztottak, aki pár perc mulva megérkezett a szerszámaival és az inasával. Kezdte foltozni a kocsirudját.

Valami mozgolódás támadt az uccán. Petőfi felugrott az asztaltól.

- Kik jöhetnek, hová mennek?

Két kocsi vágtatott el a ház előtt, a kocsin honvédek. A vágtatásnak Petricsék házán tul pár lépéssel vége szakadt, ott valami vendéglőt sejtettek a jövevények, a honvédek leugráltak a kocsikról.

Az első kocsiról lelépett egy daliás termetü férfi.

- Nézzétek csak, Egressy Gábor! - kiáltott Petőfi.

Kiszaladt az uccára, Orlay utána. A két barát boldog örömmel üdvözölte egymást.

- Honnan jöttök? - kérdezte a költő Egressyt.

- Szegedről jövünk, Erdélybe megyünk.

- Pihentek egy félórácskát?

- Persze, hogy pihenünk, - mondta Egressy. - Azért jöttünk erre, hogy lássalak. Orlayéknál vagytok? Hogy van Juliska? Sir-e sokat a gyerek? Tudjátok-e már, miért sir - ha sir?

A másik kocsiról leszállt egy honvédtiszt, Kiss Sándor ezredes, Bem szárnysegédje. Köszöntötte Petőfit, bemutatkozott Orlaynak.

- Visszük magunkkal Sándort, - mondta.

A költő tiltakozott.

- Nem megyek.

- Már pedig én nélküled nem mehetek Bem elé.

- Hol van Bem?

- Engem Háromszékből küldött Szegedre, a kormányhoz.

- A kormány még Szegeden van? - kérdezte csendesen, aggódással Petőfi.

- Még ott van...

- És Bem?

- Azt parancsolta, hogy bárhol légy, menjek utánad. Akár Szegedről, akár máshonnan, vigyelek magammal a táborba. Egressytől hallottam, hogy Mezőberénybe indultál, ezért csináltunk egy vargabetüt Berény felé.

- Egressy is Bemhez megy?

- Oda. A Bem tábora az egyetlen biztos hely a »rebellisek« számára.

A költő csak a fejét rázta.

- Én nem megyek. Elég volt a vándorlásból...

Orlay közbeszólt, reggelire hivta az urakat, a honvédeknek leakasztatott egy oldal szalonnát a kamrából, kivitette nekik az udvarra, a nagy akácfa árnyékába.

A vendégek is asztalhoz ültek. Reggeliztek.

Az ut szélén a kocsi mellett dolgozott a kovács, foltozta az összetört rudat.

Petőfi meghallgatta a szegedi hireket. Igen rossz hirek voltak. A költő felkelt az asztaltól, szó nélkül kiment a szobából.

Egressy aggódva fordult Juliához.

- Mit csinál itt?

- Nyugtalan.

Sándor sokáig volt odakint. Julia kinézett az ablakon, aggódó tekintettel kisérte az urát. A költő Csipkárral beszélgetett, azután hosszu, nagy léptekkel mérte az udvart. A katonák szalonnázás közben megéljenezték, erre elmosolyodott, de hamarosan visszaesett előbbi komor hangulatába.

Hirtelen meggondolta magát, nagy sebbel-lobbal visszatért a szobába, leült az asztal mellé.

- Beszéltem Csipkárral, - mondja. - Tiz forintért elvisz Váradra is. Neki mindegy, hogy Arad, vagy Várad. Hát ha neki mindegy, akkor legyen - Várad...

A feleségéhez fordult.

- Mit mondasz Juliskám, menjünk?

Az asszony komolyan szólt.

- Ahová sorsod vezet, én követlek, tőled el nem maradok...

Petőfi feleségéhez hajolt, átkarolta derekát, babusgatva szólitotta.

- Hát mégis csak ugy lesz, ahogy Pesten kiterveltük. Elmegyünk Erdélybe, a székelyek közé. Valahol az Isten háta mögött keresek egy kis falut, a kis faluban házat, kertecskét. Megveszem és oda viszem Juliskámat. Ez lesz a mi igazi tavaszunk. Fészket rakunk, mint a fecskék, senkire nem gondolva, csak magunkra és arra az alvó kiskirályra...

Érezte, hogy valami magyarázattal tartozik hirtelen elhatározásáért. Egressyhez fordult.

- Lásd, Gábor, én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennek; azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.

Az asszonyok csomagoltak, Petőfi pedig az irásai felől rendelkezett. Tárcáját, kéziratait Orlaynál hagyta.

Reggel nyolc órakor Petőfi feleségével, a dajkával és Zoltánnal elindult Várad felé.

A gyermek még aludt, mikor a kocsira tették.

Orlay sokáig állt az uton, nézte a porbaveszett kocsik nyomát, mintha utoljára nézné a kocsi utasait.

A három kocsi pedig vágtatott Erdély felé.

Váradon tul, Ugrán Petőfinek eszébe jutott Arany. Szalontán át is mehettek volna, de nem gondoltak rá, elkerülték. Petőfi bánkódott is emiatt, megkérte az ugrai papot, irjon Szalontára a nótáriusnak, hogy köszönti Petőfi és ő Erdélybe megy...

Futott a végzet utján.

Üdözlettel

Önéletrajz: http://www.mtva.hu/hu/sajto-es-fotoarchivum/5730-szendrey-julia-irono-145-eve-halt-meg#szendrey

Szegedről jöttek, Erdélybe mennek: http://mek-oszk.uz.ua/07000/07091/html/#5