Vers Mindenkinek
Vajda János
Vajda János (Pest, 1827. május 7. – Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17.) magyar költő, hírlapíró, a Kisfaludy Társaság rendes tagja.
Édesapja, Vajda Endre 1828-tól a váli uradalmi birtok főerdésze lett, így ideköltöztette családját. Édesanyja Velenczei Lidia. Vajda költészetében később rendszeresen visszatérő motívumként jelentkezett a váli erdészlak, mint a gondtalan, boldog élet szimbóluma.
A gimnáziumot a székesfehérvári cisztercieknél végezte 1836 és 1847 között. Ezután Pestre került, ahol nagybátyjánál, Vajda Péter írónál, a korszak neves panteista művészénél lakott, de magasabb iskolai végzettséget nem szerzett.
Ezekben az időkben már próbálkozott a versírással, Petőfit tekintette példaképének, ezért is vonzotta a vándorszínészi pálya. Hét hónapig járta az országot, de 1846 nyarán felhagyott a színészi pályával. Ekkor Alcsútra került (ma Fejér megyében található település), ahol gazdatiszti gyakornokként dolgozott József főherceg mintauradalmában.
1848-ban a Pilvax törzsvendégeként részt vett a pesti forradalomban, augusztusban önként jelentkezett honvédnek. A hadi szolgálatot közlegényi ranggal kezdte és a hadnagyi rangig jutott el. A délvidéki fronton harcolt, de két hosszú betegsége távol tartotta a nagyobb csatáktól.
A szabadságharc bukása után néhány hónapig szüleinél, a váli birtokon húzta meg magát, majd ezután – mint volt honvédtisztet – besorozták az osztrák császári hadseregbe és közel 1 évig közlegényként szolgált az olaszországi Padovában. 1850 végén bocsátották el.
1850 után Kiskunhalasra, majd más kiskunsági településekre, később Szegedre, majd Budára kerül, mint földbecslő hivatalnok. Ezután ismét Pestre került és különböző lapoknál dolgozott újságíróként. Politikailag teljesen elszigetelődött. Világos után úgy gondolta, hogy az újabb forradalom kivitelezése már lehetetlen, ezért a 48-as eszmék árulójának kiáltották ki és szinte teljesen kiközösítették.
Megélhetése is veszélybe került, így 1863-ban elhagyta az országot. Pártfogói Bécsben találtak számára jelentéktelen irodai munkát.
Miután 1866-ban visszatért Pestre, ismét újságíróként dolgozott. Megélhetését nehezítette, hogy ismét szembekerült a domináns politikai irányvonallal, ezúttal a Deák-féle párttal. Nem támogatta a kiegyezést.
Idős korában, 1880-ban megnősült. Az akkor 19 éves Bartos Rozáliát vette feleségül. Fény derült felesége múltjára, ezért kétévi házasság után kiutasította házából.
Ezután élete végéig szegényen és szinte teljes magányban élt. Gyomor -és bélhurut kínozta, amit a rendszeres gyógykezelés ellenére is nehezen tűrt.
Vajda életműve sokoldalú, gazdag. Számunkra legjelentősebb a költészete. Vajda keserűségének egyik oka az volt, hogy kenyérgondjai újságírói robotra kényszerítették, elvonták a lírától, s hogy verseit értetlenség, közöny fogadta. Mindez, ami annak idején idegenkedést kelthetett, ma legfőbb erényének bizonyul.
Közéleti, s még erőteljesebben szerelmi, természeti, filozófiai költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől. A valláserkölcsi megfontolások idején megteremtette a felfokozott érzéki vágy líráját; az egzaltációig (hevesség, szenvedélyesség) merészkedett, álmokat, látomásokat festett. Feltárja útkeresését a keresztény, pozitivista, materialista, panteista felfogások között, s mindezeken túllépve, vívódva végző kételyeivel. Nyelve, képei eredeti személyiségre vallanak, aki vállalta a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást, nagyarányúságot. A romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy egyéni világa már a szimbolizmus előfutárának bizonyult. Ady joggal látta benne elődjét.
Az 1850-es évektől kezdve sorsa az ún. kiátkozott költők kelet-európai típusával egyezik (a lengyel Norwid, a román Eminescu), akik az átmeneti időszakban – melyet a polgárosodás és a régi eszmékhez való hűség egyszerre jellemez – nem találják helyüket. Az '50-es évektől a magyar kultúrában a népnemzeti iskola esztétikai törekvései és uralma jellemző, s az ettől való eltérés nem csupán művészi-esztétikai, hanem egzisztenciális következményeket is maga után vont. Az ettől a platformtól eltérő költők légüres térbe kerültek, s ennek ellenhatásaként tudatosan irritálták környezetüket, a magánéletbe menekültek, de ott is csak a semmit, a hiányt tapasztalták.
Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus következetes hirdetője, a személyesség szintjén a schopenhaueri életfájdalom megfogalmazója. Átéli a XIX. század második fele centrumnélküliségének következményeit, és többnyire jelentős művészi szinten tolmácsolja is azt. Stilisztikai-poétikai szinten a Petőfi-féle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus-allegorikus ábrázolásig („Híd Petőfi és Ady között”).
Szerelmi költészetének meghatározó részét a Kratochwill Georginához / Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év mulva 1876 [sic]; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892).
A Húsz év múlva a lírai életmű reprezentatív darabja, Ady Montblanc-embernek nevezte Vajdát. A metaforát, mely szervezi a verset, Vajda Schopenhauertől vette, akinél az én fájdalmának, magáramaradottságának kifejezője. A jelentés- és szövegkohéziót biztosító kép sajátos átmenetet mutat az allegória és a szimbólum között. Az allegória sajátosságait mutatja, hogy a hasonlatot végigviszi az egész versen és egyúttal föl is fejti értelmét. Ezzel együtt is a Mont Blanc-kép megőriz valamit a szimbólumok titokzatosságából, többértelműségéből. A 4 versszak harmonikusan elrendezve, a de ellentétes kötőszóval tükröztetve adja a szerkezetet. A szerelem már elszakadt a konkrét életrajzi mozzanatoktól, a megszépítő messzeség adja értékét, kapcsolódva az ifjúság képzetéhez is.
A Harminc év után esztétikai hitelét is rontja a kiosztott szerepek és értékrend egyértelműsége, a nézőpont magabiztossága, az ítélkezés fölénye.
A személyes élménytől csak az utolsó versszakban, annak is utolsó két sorában tud elszakadni, amikor a legősibb költői eszközöket újszerűen felhasználva általános szintre emeli saját fájdalmát.
Politikai-közéleti művei közül az Önbírálat és a Polgárosodás, az Aristides álnéven írt két röpirata ellenbírálatok sokaságát váltotta ki. Vajda a radikális polgárosodás programjával lép föl, az „európai polgárosodó művelődés” elsődlegességét hirdeti. A politikai önállóság ehhez képest másodlagos, illetve ennek függvénye. Vajda szerint ki kell lépni a nemzeti elszigeteltségből, az Ausztriával való kapcsolat geopolitikai tény, s e szükségből kell erényt kovácsolni. 1878-ban jelent meg Hitágazatai című röpirata, mely szerint a németellenesség meghasonít bennünket az európai civilizációval.
A szabadságharc időszakában íródtak buzdító dalai: A honárulókhoz (1848); Éljen a köztársaság! (1849). Bach-korszak jelentős műve A virrasztók (1857). Vajda az allegóriában a költők, írástudók felelősségét hirdeti, az egyre fogyó remény, a múlt feledése időszakában. Az allegória jellegének megfelelően a képi oldal egyértelműen fölfejthető; a halott a nemzet, a virrasztók a költők, bár a következetes végigvitel néhány ponton zavaros.
A Credo (1888) című programvers a magyar közéleti költészet jellegzetes megszólalási sémáját használja, a feltételes-alárendelő szerkezetet. Vajda Széchenyit idézve a radikális polgárosodás feltételeit sorolja, szembeállítva a jelent az elérendő jövővel.
Filozofikus költészetéből a Sirámok I. (1853) sokat megőriz a népköltészet forma- és motívumkincséből, s Vajda képes az ősi költői eszközökkel a bizonytalanság, a kimondhatatlan félelem általános világérzetét megfogalmazni.
A vaáli erdőben (1875) filozofikus dal, a lied egyik legszebb reprezentánsa a magyar költészetben. A műfajban az egyéni érzés a kimondás pillanatában egyetemesül, bölcseleti érvényűvé válik. A névszói-igei állítmányhoz, mely feltételes módban van, főnévi igenévvel kifejezett általános alany társul. A halmozott alanyok az egyetemesítés eszközei, a hozzájuk kapcsolódó jelzők, határozók pedig konkretizálják a verset, illetve az élményt. Az élet küzdelmeiben megfáradt ember vágya fejeződik ki a megnyugvásra, a pihenésre, a végső pihenést is kifejező szerves halálra.
Az üstökös (1882) a XIX. század második fele egyik alapvető és meghatározó élményét, a meg nem értettséget, a polgári világgal való elvegyülés lehetetlenségét fejezi ki. Átvitt értelemben a művész és polgár, a művész és polgári világ antitézise fejeződik ki, s a kiválás folytán az egyediségét, felsőbbrendűségét megőrző művésznek osztozni kell a társtalanság tragikus fájdalmában is.
A Nádas tavon (1888) röviden felvázolt helyzet- ill. életképet tágít bölcseleti érvényűvé. A vers nem csupán a szubjektív idealizmus legszebb költői megszólaltatása, hanem kifejezi a századvég bizonytalanságérzetét, a dolgok megítélhetőségének lehetetlenségét.
A honárulókhoz
Aki nem az, ne vegye magára
I
Mikor nyugosznak már békén, mikor
Az ezeréves sírok szentjei?
Mikor nem bántják ősök álmait
Az unokák garázda vétkei?...
Oh! - az igaz magyar hazafinak
Nemcsak éltében kell lakolnia;
Galád utódok bűnei miatt
Sírjában is meg kell fordulnia!
S nincs a haragos égnek mennyköve,
Mely megüsse az ily gyalázatot?
Mennykő, villám! - Hová is gondolék,
Hisz már az is megvásároltatott!...
Vagy a napok és csillagok ura
A napot rájok sütni engedi?
Hát mit csináljon! - Hisz maguknak ők
Napot aranyból tudnak önteni!
Vagy a gaz mellett nincs többé virág?
A tengerben többé gyöngy nem terem?
Végkép kiélte már magát a föld,
S arany nincs többé meddő méhiben?
Örök borúban állott meg a nap,
Hogy fény az árnyék mellett nem szökel,
S a földet örök éj csillagtalan
Egy alakú borúja födi el?...
Nem, nem! - Ne higyjük, van még a mezőn
Tán a gyomnál is sokkal több virág!
Tengerfenéken sok szép gyöngy terem,
S az árnyék mellett több a napvilág.
Oh, csak a földön, emberek között
Gazok mellé dicsők nem termenek.
- Mert isten számol a sors vétkivel,
De árulót ember büntetne meg!
Tél van fölöttünk, meglehet, midőn
Vékony sugár mosolyg a hon egén;
De egy virága van a télnek is,
S ez egy virág az örökzöld remény.
Remény! - Óh, most hallgatnom hagyjatok,
Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek...
Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár:
A mennykövek közt én is ott legyek.
II
Ti, sírokon élődő hienák,
Ti, koporsónak éhes férgei,
A szabadság futó vadjainak
Szivtelen üldöző vérebei...
Nem könyörgök már nektek ezután,
A kérelem nem fog tirajtatok...
Átokra hívom föl anyátokat,
A hazát, kit ti - elárultatok!...
Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott,
Mert a méreg nem jól kevertetett;
Nem holt ő meg, s fel fog támadni még...
Sírjában jól felismert titeket.
Ti éhesen oda rohantatok
Utósó ékeit elorzani...
De jaj nektek! a gyalázat kevés...
Megtorlásul vér fog patakzani!...
És bűnhödéstek oly kicsiny leszen;
Csak ami kínt és szenvedéseket
Egy élet elbír, és ész kitalál...
Csak ily itélet lesz fölöttetek.
Potomság! - Kebletek csak egy pokol
S a szív elkárhozott lélek leszen,
Mely saját véretek lángjainál
Égni fog és kinlódni szüntelen!...
De bűnhödéstek oly kicsiny leszen...
Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök?
Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet
És a díj érte: percnyi örömök.
S a nemzet milliója szenvedett
Át nem csak egy - tíz emberéleten...
Egy cudarnak órányi kéjeért...
Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!
De emberektől ne irtózzatok,
Mind tiszták itt a többi emberek,
S ki volna az, ki bűnhödéstekért
Hóhértokká lenne - fekélyesek!
Nektek való ez, végezzétek el:
Elárulva majd egy a másikat
Kész lesz bűntársát elhóhérlani...
- S e végrehajtó lesz az - öntudat!
(1848)
III
Föl vagytok írva! - Tudjuk, kik valátok
Rossz szellemek szörnyű szülöttei!
Ne bújjatok az örök gyalázattól!
Nem rejtenek el ég-föld űrei!
Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel,
S bár lenne égben bűnös árnyatok,
Egy nemzet átka oda is elhangzik -
Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!
Ti nem kerestek dicsőséget, hírt,
Sötétség ocsmány denevérei;
Prédát lesétek egy nép éjjelében,
Míg eltakarták vészfellegei.
De örök bűnhödésül neveteknek
S tetteitek hirének élni kell,
Míg él a nemzet, bűnötök mártírja,
Hogy sírotokra átkot szórjon el.
Midőn e nép földingató erővel
Szabadságért vívott: hallgattatok;
Hitványak! - hisz a nagyok erejével
S erkölccsel szembe ti nem szállotok!
Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak,
Hogy hozna vétekűző éjszakát,
És zivatart, melyben ne tudja senki,
Ki adja el a nemzetet, hazát.
S a könnyelmű sors vétkes haragjában
Vitt százfelé sujtó förgeteget,
Mely fölgyújtá belháborúk tüzével
A megfáradtan alvó nemzetet,
S a vérnek, mely folyott hazát szerezni,
Most száz felé kell ömölnie,
De megromlott honáruló nyelvektől -
S megszűnt dobogni a nemzet szive...
*
Hallátok ezt elkárhozott árnyékok?
Meghalna erre a jók szelleme,
Habár azt halhatatlanná teremté
A hazák és világok istene!
Látom, mint rohantok a lég ürében,
Koporsótokban szökdel testetek,
Mig a miattatok meghalt dicsőké
A sírban imádkoznak értetek!
(1848)
Üdvözlettel
Forrás: Wikipedia, MEK,hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése