Irodalmi arcképcsarnok
Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső, teljes nevén: Kosztolányi Dezső István Izabella(Szabadka, 1885. március 29.– Budapest, Krisztinaváros 1936 november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Csáth Géza unokatestvére
KOSZTOLÁNYI Dezső (Szabadka, 1885. március 29. - Bp., 1936. november 3.): Író, költő, műfordító, újságíró.
Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte, kitűnt az iskola önképzőkörében. 1901. október 26-án a Budapesti Napló közölte versét. Tanulmányait a budapesti egyetemen, magyar-német szakon folytatta. Barátságot kötött Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, állandó szereplője volt Négyesy László stílusgyakorlatainak. 1906-tól a Budapesti Napló belső munkatársa lett.
1907-ben megjelent első verseskötetét (Négy fal között) Ady ironikus kritikával fogadta. 1908-ban Az induló Nyugat szerzője lett. Versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai (1910) rendkívül népszerűvé tette. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilona (írói nevén Görög Ilona) színésznőt. Megjelent Modern költők című műfordításkötete. 1915-ben megszületett fia, Kosztolányi Ádám. 1919 végén az Új Nemzedék munkatársaként vitatható értékű cikkeket írt e lap Pardon című rovatába. Nero, a véres költő című regényének 1924-i német kiadásához Thomas Mann írt előszót. 1922 és 1924 között írt verseiből alakította ki A bús férfi panaszai című versciklusát. 1924-ben megjelent Pacsirta című regénye, melyet 1925-ben az Aranysárkány, 1926-ban az Édes Anna követett. E regényeivel a magyar prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett. Tevékeny szerepet vállalt a nyelvművelésben, cikkek sokaságában támadta a nyelvhasználat idegenszerűségeit. Novelláiban új hőse jelent meg: Esti Kornélban saját "másik énjét" is ábrázolta.
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta, ugyanebben az évben a Magyar PEN Klub elnöke lett.
1933-ban megszületett e korszakának összefoglaló műve, a Számadás című szonettciklus, 1935-ben pedig Számadás című verseskötete. 1933 nyarán jelentkeztek később végzetessé váló betegségének első tünetei. Ez év őszén írta a Hajnali részegséget. 1935-ben megismerkedett a Szeptemberi áhítat ihletőjével, Radákovich Máriával, utolsó nagy szerelmével. 1936 januárjában betegsége ismét súlyosra fordult, Stockholmban kezelték. Tengerszem címmel jelentek meg összegyűjtött elbeszélései. Halála után legjelesebb kor- és nemzedéktársai búcsúztatták. 1936-1940 között megjelentek összegyűjtött munkái, Szeptemberi áhítat címmel.
Utóélete nem volt zavartalan és nagyságához méltó. 1948-tól hét évig nem jelenhetett meg műveinek új kiadása. Az ötvenes évek irodalompolitikája az ő írásain szemléltette "az erkölcsi normák felbomlását". 1954-ben jelentek meg Válogatott novellái. A későbbi korszakok irodalomszemlélete igazi helyén, irodalmunk legnagyobbjai között értékeli.
Kosztolányi Dezső Beteg Költészetében A szegény kisgyermek panaszai és utolsó korszakának nagy versei jelentik a csúcsot. Az előbbiben egy európai életérzést fejezett ki nagy művészettel és beleérzéssel; utolsó korszakának alapérzése a részvét és emberség, melyeket felvilágosult racionalizmusa fogott keretbe.
Költői tevékenységének szerves kiegészítői műfordításai, melyekben szabadon csapongott a világirodalomban, nem hűségre, hanem szépségre törekedve.
Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik csúcspontját jelentik. Rendkívüli hatást tett irodalmunkra: Márai Sándor, Ottlik Géza, Esterházy Péter tisztelegtek emléke előtt.
Cikkeiben ugyancsak műfajteremtőnek bizonyult: a magyar tárcaírás mestere volt, személyes reflexióival gazdagította a bemutatott élettényeket. Bírálatai a magyar impresszionista kritika kiemelkedő teljesítményei; nagy megértéssel és beleérzéssel elemzett minden művet és jelenséget.
Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte, kitűnt az iskola önképzőkörében. 1901. október 26-án a Budapesti Napló közölte versét. Tanulmányait a budapesti egyetemen, magyar-német szakon folytatta. Barátságot kötött Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, állandó szereplője volt Négyesy László stílusgyakorlatainak. 1906-tól a Budapesti Napló belső munkatársa lett.
1907-ben megjelent első verseskötetét (Négy fal között) Ady ironikus kritikával fogadta. 1908-ban Az induló Nyugat szerzője lett. Versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai (1910) rendkívül népszerűvé tette. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilona (írói nevén Görög Ilona) színésznőt. Megjelent Modern költők című műfordításkötete. 1915-ben megszületett fia, Kosztolányi Ádám. 1919 végén az Új Nemzedék munkatársaként vitatható értékű cikkeket írt e lap Pardon című rovatába. Nero, a véres költő című regényének 1924-i német kiadásához Thomas Mann írt előszót. 1922 és 1924 között írt verseiből alakította ki A bús férfi panaszai című versciklusát. 1924-ben megjelent Pacsirta című regénye, melyet 1925-ben az Aranysárkány, 1926-ban az Édes Anna követett. E regényeivel a magyar prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett. Tevékeny szerepet vállalt a nyelvművelésben, cikkek sokaságában támadta a nyelvhasználat idegenszerűségeit. Novelláiban új hőse jelent meg: Esti Kornélban saját "másik énjét" is ábrázolta.
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta, ugyanebben az évben a Magyar PEN Klub elnöke lett.
1933-ban megszületett e korszakának összefoglaló műve, a Számadás című szonettciklus, 1935-ben pedig Számadás című verseskötete. 1933 nyarán jelentkeztek később végzetessé váló betegségének első tünetei. Ez év őszén írta a Hajnali részegséget. 1935-ben megismerkedett a Szeptemberi áhítat ihletőjével, Radákovich Máriával, utolsó nagy szerelmével. 1936 januárjában betegsége ismét súlyosra fordult, Stockholmban kezelték. Tengerszem címmel jelentek meg összegyűjtött elbeszélései. Halála után legjelesebb kor- és nemzedéktársai búcsúztatták. 1936-1940 között megjelentek összegyűjtött munkái, Szeptemberi áhítat címmel.
Utóélete nem volt zavartalan és nagyságához méltó. 1948-tól hét évig nem jelenhetett meg műveinek új kiadása. Az ötvenes évek irodalompolitikája az ő írásain szemléltette "az erkölcsi normák felbomlását". 1954-ben jelentek meg Válogatott novellái. A későbbi korszakok irodalomszemlélete igazi helyén, irodalmunk legnagyobbjai között értékeli.
Kosztolányi Dezső Beteg Költészetében A szegény kisgyermek panaszai és utolsó korszakának nagy versei jelentik a csúcsot. Az előbbiben egy európai életérzést fejezett ki nagy művészettel és beleérzéssel; utolsó korszakának alapérzése a részvét és emberség, melyeket felvilágosult racionalizmusa fogott keretbe.
Költői tevékenységének szerves kiegészítői műfordításai, melyekben szabadon csapongott a világirodalomban, nem hűségre, hanem szépségre törekedve.
Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik csúcspontját jelentik. Rendkívüli hatást tett irodalmunkra: Márai Sándor, Ottlik Géza, Esterházy Péter tisztelegtek emléke előtt.
Cikkeiben ugyancsak műfajteremtőnek bizonyult: a magyar tárcaírás mestere volt, személyes reflexióival gazdagította a bemutatott élettényeket. Bírálatai a magyar impresszionista kritika kiemelkedő teljesítményei; nagy megértéssel és beleérzéssel elemzett minden művet és jelenséget.
Kosztolányi Dezső
Áprilisi ezüst eső
Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.
Áprilisi ezüst eső
Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.
Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.
Hajnali részegség.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
s õk a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltõóra átketyeg a csendbõl,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
s õk a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltõóra átketyeg a csendbõl,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
a langyos õszi
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
õk, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
a langyos õszi
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
õk, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsõn bucsúzott,
elõkelõ úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk nõi suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsõn bucsúzott,
elõkelõ úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk nõi suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklõ,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nõ,
és rajt egy ékkõ,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szûzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tûzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyûcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklõ,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nõ,
és rajt egy ékkõ,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szûzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tûzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyûcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élõ, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élõ, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
(1933)
Üdvözlettel
Forrás: MEK.hu, kép
Ne csak szavakkal támogasd a MagyART! Csatlakozz!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése