Népi Hangszerek

Irodalmi Arcképcsarnok

 

Balázs Béla

 

 

 

Balázs Béla, eredeti nevén Bauer Herbert (Szeged, 1884. augusztus 4. – Budapest, Józsefváros, 1949. május 17.) költő, író, filmesztéta, filmrendező, filmfőiskolai tanár. A 20. századi magyar kultúra egyik jeles egyénisége, akinek műveinél is jelentősebb szellemi hatása – többek között – a barátaira (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György).

 

Költői pályája a A Holnap antológiában közölt verseivel indult (1908). Publikált a Nyugatban is. Korai esztétikai munkásságával, szecessziós mesejátékaival szerzett ismertséget. 1909-ben mutatták be első színpadi művét Doktor Szélpál Margit címmel. 1911-12-ben hosszabb időt töltött külföldön (Olaszország, Párizs, Berlin); megjelentek első verseskötetei.

Saját műve alapján, a librettójából készült a Kékszakállú herceg vára című opera, a Fából faragott királyfi című balett (Bartók Béla), a Czinka Panna (Kodály Zoltán), valamint A Valahol Európában című film (Radványi Géza). Maradandót alkotott a filmesztétika területén is.

 

A magyaron kívül a német és az orosz (szovjet) kultúra is – mint egyik jelentős személyiségét tartja számon. „Elméleti műveinek egy részét németül írja, ezek eljutnak mindenhová, és hamarosan nagy tudományos és művészeti feltűnést keltenek. Ma már világszerte úgy veszik tudomásul, hogy Balázs Béla a filmesztétika történetének egyik legfőbb alakja, semmivel sem kisebb jelensége a magyar esztétikai irodalomnak, mint a maga területein Lukács György.” – írja róla a Hegedűs Géza.

 

Tiszteletére díjat alapítottak, melyet a nemzeti kulturális örökség minisztere adományoz a mozgókép területén kifejtett kiemelkedő alkotótevékenység, valamint művészi és tudományos teljesítmény elismerésére.

 

BALÁZS BÉLA: ISTEN TENYERÉN
REGÉNY ( Részlet)Az indulás.

Amazok mentek az Ürömi utca felé. Klára elegáns és feszes angol kosztümjének kék színe melegen ragyogott a szürke falak mentén, de mégis inkább a tartása miatt volt olyan messzire látható. Mintha az egyetlen kemény egyenes vonal lett volna az utca görbe imbolygó tétovaságában. (Egy kis kék felkiáltójel.) János nagy zilált fejét, hosszú kezét-lábát, akár egy fiatal bernáthegyi kutya, úgy mozgatta, mintha még nem volnának végérvényesen összefûzve és csak a szél lobogtatná. A ruha is leállt róla. (Mintha minden ki lett volna gombolva.) Az Ürömi utca sarkán megálltak.

- Most merre menjünk, János? -

A férfi hirtelen, ideges mozdulattal kapta fel a borzas fejét:

- Milyen furcsán kérdezel - mondta és meglepetve nézett a nagy komoly szürke szemekbe.

- Miért furcsán? -

- Csak - mosolygott János bizonytalanul és elpirult. (Úgy pirult el, mint a gyerekek. A füle volt a legvörösebb.) "Merre menjünk?" -

János kissé szégyenlõsen mosolygott. De a nagy szürke szemek szigorúan és figyelmesen csüggtek rajta mozdulatlanul.

- Merre menjünk János? - kérdezte az asszony még egyszer halkan és kis fehér glacé-kesztûs kezével megfogta a férfi nagy szeplõs kezét.

- Hát jó! Én nem bánom, - nevetett fel János. - Legyen ez itt a vadon. Ezek a házfalak, a meredõ sziklafalak. Hu, hu! Szörnyû vad sziklarengeteg! Sierra Nevada, Colorado! Az utcák mély, halálos szakadékok. Keskeny szikla szorosok labirintja. Hu, nézd, milyen vad!

Nervózus gyorsasággal beszélt és közben fel-fel nevetett. De puha kék szemei nyugtalanul jártak körül és izgatott, vörös haja égnek állt a szélben...

- Most végképp eltévedtünk. Itt vagyunk az óbudai jungle kellõs közepében. Merre menjünk? -

Hirtelen elhallgatott. Sápadt, sovány arca elkomolyodott és kis vártatva egész halkan szinte súgva folytatta: - Nem furcsa az, Klára, hogy az ember nem mehet arra, amerre akar? Hogy utcák vannak és kerítések és elõ van írva az utunk? Körül vagyunk falazva és nem választhatunk irányt, mert az utcák elhajlítják? Nézd, hogy törik az utcák derékba az irányt. Jobbra, balra, jobbra balra! Hallod, hogy recseg az eltört irány? Én hallom. Pedig biztosan van egy irány, mely kivezetne bennünket innen.

János hirtelen elpirult, aztán hangosan felkacagott: - No nézzük, melyik irány az? Na? Hunyd be a szemed Klára és mutass valamerre. Vagy várj. Tudok egy jobb módszert. Forogni kell becsukott szemmel. Majd én forgok. És te hunyd be a szemed és majd szólj, hogy mikor álljak meg.

És János elkezdett forogni, hosszú karjait szétvetve, mint egy zilált szélmalom.

- Most! - szólalt meg Klára olyan komolyan, hogy János hökkenve állt meg. Az asszony szemei még csukva voltak. Lassan nyitotta õket nagyra.

- Hahaha! - nevetett János hangosan. - Látod éppen falnak fordultam. Hát ez volna a mi irányunk, de nem lehet arra menni. Ha sok pénzünk volna, megvásárolnánk ezeket a házakat és utat töretnénk. Mi? Jó volna most egy kompasz, hogy pontosan megállapítsuk ezt az irányt. Ez roppant fontos adat volna. Azt hiszem észak-észak-nyugat két vonal.

- Merre menjünk? - szólt közbe Klára csendesen.

- Merre menjünk? - nevetett János még hangosabban és nyugtalanul. - Persze az óbudai jungleból ki kell jutnunk, mert különben el vagyunk veszve. De nézd csak, emberek. Emberek laknak ezekben a sziklaodúkban! Ezek bennszülöttek. És mi vagyunk a két fehérbõrû utazó. (Idegesen, izgatottan, és hadarva beszélt.) - Csak hidegvér. Elszántság és hidegvér. Valami jó terv kell. Szellemes és jól, részletesen kidolgozott terv kell, ha ki akarunk jutni. Igaz?

- Igen - felelte Klára egyszerûen.

- Igen - hökkent meg János egy pillanatra és sovány ideges arca megrándult. - Hát csak rajta! Rajta! A fegyvered töltve? Az iránytû kéznél. Hû Néró kutyánkat kellene visszahívnunk.

- Mondjad a tervet - szólt közbe Klára.

- A tervet? Hát nézzük, nézzük mit lehet csinálni - feszengett János kissé megzavarodva a szürke szemek változatlanul komoly nézésétõl. - Tehát a tervet.

- Hát...hát...felmegyünk ezen az utcán és az elsõ sarkon balra fordulunk. Megyünk a következõ elsõ sarokig és ott jobbra fordulunk. A következõ elsõ saroknál megint balra és így. Minden elsõ saroknál fordulunk: egyszer jobbra ,egyszer balra. Mert csak igazán végig kell valamit csinálni, akkor talán kijutunk. - János nagyon hangosan nevetett.

- Gyerünk - mondta Klára csendesen és már indult is: olyan elszánt mozdulattal, mintha támadásra menne. Egy kicsi, finom, kemény felkiáltójel. János pedig utána mintha csak a szél lobogtatná valami fogason.

- Hát mégis beszéltél a férjeddel?

- Igen.

- Rólam?

- Rólad nem beszéltem János, mert nem ismerlek. Csak magamról beszélhettem.

- Nem ismersz? - kérdezte megdöbbenve János.

- Nem - felelte az asszony egyszerûen.

- Klára!

- Hiszen tegnap láttalak elõször és tegnap sem néztelek. Bódult voltam és gondolatlan. Még nem is tudom, mi történt. Majd máma. Ma rendet csinálunk...Miért búsulsz János? - kérdezte és megsimogatta a férfi lógó nagy kezét.

- És nem lesz baj belõle, hogy a férjednek mindjárt...- Elhallgatott, mert Klára tiszta, világosszürke szemei tudatlan kíváncsisággal fordultak feléje.

- Hát persze - folytatta elpirulva, - nem lehet hazudni. Hazudni persze nem lehet...És megmondtad, hogy szeretsz?

- Nem mondtam János, mert nem tudom.

A férfi elsápadt és megállt.

Akkor Klára vékony szemöldökei között finom, éles figyelõránc jelent meg.

- Miért ijedsz te meg, János? - kérdezte. - Mitõl félsz?

- Nem tudom, hogy szeretsz-e?

- Még nem tudom, János, hogy az mit jelent. Én szeretem Kálmánt is és szeretem anyámat is, meg a kislányomat is. Sokféle érzés van zavarosan és rendetlenül. Csak a fejében van az embernek. Hogy igazodjunk el? Melyik után menjünk? De most vigyázni kell. Nagyon vigyázni János, és figyelni. Mert most meg kell tudnunk, mi van igazán. Most rendet kell csinálni.

- De hát mit mondtál férjednek?

- Csak azt, ami történt. Azt mondtam, hogy tegnap délután Sternbergéknél találkoztam egy Szegedi János nevû fiatal zenetanárral és már abban a percben mikor megláttam mindenféle különös dolog történt, hogy hirtelen és érezhetõen megváltozott a többi emberek iránt való érzésem. Az arca változott el teljesen mindenkinek, mintha maszkot vett volna le róla. Elmondtam, hogy csak egymással beszéltünk, és hogy az milyen csodálatos volt, mert minden eszembe jutott, amire eddig soha sem emlékeztem, hogy az egész életemre emlékeztem. Egy egész kisgyerekkori álomra is egy kék tóval és sok naranccsal, ami nem tudom miért? nagyon fontosnak látszott nekem. Aztán, hogy az a piros fotel, amelyben ültél, egyszerre az az alkonyat lett, amelyet mindig látni szoktam, ha valami történni fog. Azután, hogy kitaláltam, hogy Jánosnak hívnak. Mindent megmondtam. (A férjem idegorvos és ilyen részletek érdeklik.) Azt is megmondtam, hogy Sternbergné arca is egész más lett és én megszerettem, mielõtt te mondtad, hogy szereted és hogy odamentem hozzá és bocsánatot kértem és sírtam. Azután, hogy egyszerre észrevettem magunkat az utcán, hogy sétálunk és tegezõdünk, hogy aztán hirtelen megláttam az arcodat egy lámpa alatt és ráismertem. És hogy akkor megcsókoltalak...Ezt mondtam.