Vertel József grafikusművész

Irodalmi Arcképcsarnok

 

 

Batsányi János

 

 

Batsányi János a magyar felvilágosodás korának jelentős költője, a francia polgári forradalom eszméinek követője 250 éve, 1763. május 9-én született.

Tapolcán látta meg a napvilágot, apja suszterként kereste kenyerét. Batsányi volt az egyetlen plebejus a kor írói között. Középiskoláit Keszthelyen, Veszprémben és Sopronban, a filozófiát a pesti piaristáknál végezte. Itteni tanára, Horányi Elek ébresztette fel a történelem iránti érdeklődését, majd rövid időn belül bekapcsolódott az irodalmi és színházi életbe is.
1787-től Kassán kamarai gyakornok, majd írnok volt, itt lett tagja a szabadkőművesek mozgalmának. Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal együtt alapította a Magyar Museumot, első irodalmi folyóiratunkat. A radikális Batsányi és az óvatosabb Kazinczy az első számtól kezdve politikai nézeteik miatt ellentétbe kerültek egymással, Kazinczy óvatosabb beköszöntő írását, Batsányi átszerkesztette, élesebb hangvételűre írta át. Így a második számtól kezdve Batsányi egyedül vitte a lapot. Itt jelentette meg a francia forradalommal szimpatizáló versét A franciaországi változásokra címmel, amelynek záró sora – "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek" - szólássá vált nyelvünkben.

Hasonló hangvételű műveiért 1793-ban elvesztette állását, az újságot betiltották. Jakobinus összeesküvés gyanújával elfogták, nem találták vétkesnek, de versei és a per során hirdetett elvei miatt egy év börtönre ítélték. Kufsteinből 1796-ban szabadult. A bécsi "bankóhivatalhoz", majd a kamarához került, de közben részt vett az irodalmi életben is.
1805-ben vette el Baumberg Gabriella osztrák költőnőt. 1809-ben Maret francia államtitkár – volt kufsteini rabtársa - kérésére ő lektorálta és radikálisan át is fogalmazta Napóleon magyarokhoz szóló kiáltványát, amely szakításra hívott fel a Habsburgokkal. A franciák visszavonulásakor Párizsba ment, ahol Maret nyugdíjat szerzett neki. 1815-ben a Párizst megszálló osztrákok elfogták, egy évet ült Spielbergben, majd felesége közbenjárására felmentették, de veszélyes elemként Linzbe száműzték. Rendőri felügyelet alatt itt élt feleségével majdnem harminc évig, 1845. május 12-én bekövetkezett haláláig. Az Akadémia csak 1843-ban választotta levelező tagjává (amit nem fogadott el). 1845. május 12-én bekövetkezett haláláról a közvélemény csak két évvel utóbb értesült.

Pályáját Orczy Lőrinc hatására, Bessenyei György költői körének hagyományai nyomán kezdte, első megjelent írása a Báróczi Sándor testőríróhoz írt Barátságos levél volt 1786-ban. Korai dalai a német rokokót követik, 1791-es Esdeklő panasza már személyes érzelmeket fejez ki. A Magyar Museum élén hivatott irodalomszervezőként lépett fel. A fordításról című tanulmányában hirdette: lehetséges más nyelvekből tartalom és forma szempontjából is hű átültetés a magyar nyelvre. Nem új művek létrehozása volt a célja, inkább annak bemutatása, hogy magyarul is lehet írni. Méltatta Bessenyeit és Ányos Pált, Ossziánt és Miltont.

 

A költő feladatát a jelennek szóló tanulságok kimondásában látta, alkalmi ódáinak hangsúlyát egy-egy eszmére helyezte. Batsányi a felvilágosult rendiségtől a polgári reformokig, a haza egységének fogalmáig jutott el. 1792-es verse, A látó a francia forradalom hatására a világ megújulását a közeljövőre várja. Az európai hadakozásokra című művében a haza sorskérdéseit európai összefüggésekben elemezte. Bécsi éveinek főműve a Der Kampf (A viaskodás). Egész életében dolgozott az ossziáni dalok fordításán, e munkájából hét részlet maradt fenn, életében négy jelent meg. Saját köteteit 1827-ben és 1835-ben, Faludi Ferenc műveit 1824-ben adta ki.

Kora egyik legműveltebb írója volt, jól ismerte a külföldi irodalmat és tudományos törekvéseket. Időmértékes, magyaros és nyugat-európai formákban írt, egyik kedvelt retorikai alakzata a gondolatritmus volt. Nevét több oktatási intézmény és utca viseli.

 

 

A látó

 

 

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Zengj, hárfa! Hallgasson ma minden reája,
Valakinek kedves nemzete s hazája;
S valaki a magyar változó ég alatt
Még a szabadságnak híve s ember maradt.

Ó ti! kiknek szívek örök búba merült,
Ím, reménytek nem várt víg napja felderült;
Ím, az igazságnak terjednek súgári;
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Ama dicső nemzet felkelt ím egészen,
Mely a két világnak megváltója lészen,
S melynek már láncoktól szabad vitéz karja
Mutatja, mit tehet egy nép, ha - akarja!
Az ember elnyomott örökös jussait
Délre hozván, porba veri bálványait;
S míg köz ellenségink poklokra süllyeszti,
Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok, hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A föld kereksége megrendül e szóra,
S látja, hogy érkezik a régen várt óra.
A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sovárgó koronás gyilkosok;
Ők! kiknek még imént százezrek halála
Csak egy intésekben, egy szavokban álla;
S kiknek több nagy város tüzes leomlása
Oly vala, mint annyi hangyaboly romlása!

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

(1791)

 

 

 

Üdvözlettel

 

 

 

Böröczky Ferenc