Vertel József grafikusművész

 

 

Miért Mese?

A Magyar Művészeti és Kulturális Portál

"csodás elemeket tartalmazó, naiv hangulatú" sorozata.



1.rész



Fodor Sándor

 

 

Fodor Sándor (Csíksomlyó, 1927. december 7. – Kolozsvár, 2012. március 28.) romániai magyar író, műfordító.

 

 

1927. december 7-én született Csíksomlyón. Gyerekfejjel megismerte a háború borzalmait, a Csíkszeredai Római-katolikus Főgimnáziumban érettségizett, a Bolyai Tudományegyetemen államvizsgázott román-német szakon. Nagyszentmiklóson tanárként dolgozott. 1951-ben kötötte össze életét Nagy Éva festőművésszel.

 

 Az 1950-es években két gyerekük is született: Éva Veronika és Eszter. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1956-tól 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklapnál szerkesztő. 1990 és 1991 között nyugdíjazásáig a Keresztény Szónál szerkesztő. Nyugdíjas éveiben is aktívan ír. Több hazai és nemzetközi elismerésben részesült.

 

Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte. Első megjelent kötete 1954-ben látott napvilágot Bukarestben „Fehérfenyő ”címmel, amely elbeszéléseket, karcolatokat tartalmaz. Ezt követően sorra jelentek meg elbeszéléskötetei, de kisregényeket is ír. Írásaival belopta magát a hazai közönség, főleg a székelyföldi csíki ember szívébe. Műveit a székely humor, a drámai életképek, helyzetek és az abszurd vonások jellemzik. Igazi áttörést a Csipike meseregény-sorozatával aratta, melyet több nyelvre lefordítottak.

 

Első része „Csipike, a gonosz törpe” címen jelent meg 1966-ban. A meseregény elsősorban a gyerekekhez szól, azonban derűje és mély filozófiai mondanivalója révén megkapja a felnőtt olvasóközönséget is.

 

 

Az 1997-ben Csíkszeredában kiadott „Levelek hazulról – haza” c. írásgyűjtemény a Hargita Népe c. napilapban megjelent cikkeit közli. A mai ember problémáira próbál orvosságot találni. Itt említi meg, hogy neki a haza két pólusra tevődik: az egyik szülőföldje Csíksomlyó és Csíkszereda, a másik Kolozsvár.

 

 

CSIPIKE A GONOSZ TÖRPE

 

I.
Csipike
 

Csipike az erdőben élt.

Akkora volt, mint a kisujjam, és gyöngyvirágot viselt a kalapján. Az Óriásnagy Bükkfa odújában lakott, és mindenki szerette. Olyan kedves, szorgalmas törpét, mint ő, nem látott még a világ.

Kora hajnalban kelt. Forrás vizében egykettő megmosdott, tornázott egy sort, nehogy elhízzék, azután frissen munkához látott. Ellenőrizte a virágokat, eléggé illatosak-e, letörölte a levelekről, szirmokról a szélhordta virágport, mert minek az oda, majd egy fűszállal megcsiklandozta Madár csőrét.

- Nótát kérünk!

Madár felébredt, és trillázni kezdett.

Madártól egyenesen a Korhadozóbelű Vén Fenyőfához ment. Ott laktak a Vadméhek.

- Ébresztő, atyafiak!

A méhecskék hálásan visszazümmögtek neki, és kirepültek, hogy mézet gyűjtsenek.

Mókusék már ébren voltak. Vén Fenyőfa alsó ágán tornázott az egész család. Csipike szakértelemmel nézte őket egy darabig, majd elégedetten bólintott, utána belopakodott Sünékhez, akik jóízűen szundítottak; nemrég tértek nyugovóra, mert éjjeli műszakban járták az erdőt. Csipike megigazgatta rajtuk a takarót, és máris iparkodott kifelé, hogy idejében elkergesse Vadmalacot, az Ebadtát, Légyölő Galóca mellől.

- Nehogy megedd, ebadtája, mert nem jóízű, és ha mégis felfalod, majd nézheted magad utána! Figyeld csak meg az elrettentő példát!

Csipike néhány szürke legyet irányított Légyölő Galócára, hadd lássa Vadmalac, hogy nem a levegőbe beszél. Csakhogy Vadmalac, az Ebadta, másnap reggel is ott üldögélt Légyölő Galóca mellett. És harmadnap is. Mindennap. Csipike már erősen csóválta a fejét.

- Azt hiszem, Vadmalac, hogy példátlanul buta vagy - fakadt ki a türelmes Csipike, aki már azt sem tudta, honnan szerezzen elrettentő példát. Alig maradt már a környéken vállalkozó kedvű szürke légy.

Minekutána Vadmalac, az Ebadta elrettent a példától, és otthagyta a mérges gombát, Csipike kigyalogolt az Erdei Tisztásra, ahol Kukucsi, a Botfülű, más néven Vakond Gazda gondoskodott a friss túrásokról. Csipike megszámlálta a legújabb halmocskákat, megvizsgálta, elég porhanyósak-e, majd Vöröshangyához ment, az időjárásjelentés végett. Vöröshangyáék jelezték a legpontosabban, hogy aznapra száraz idő várható-e vagy felhőátvonulás, néhány helyen futó esővel; náluk alig időzött Csipike - zavarta őt, hogy nem tudta megkülönböztetni egymástól Vöröshangyáékat. Valamennyit egyformának látta.

Reggelre ennyi elég is volt.

Csipike Nyúlhoz indult, Bokor felé.

- Csak semmi riadalom! - kiáltotta, amint megpillantotta Bokrot. - Én vagyok, Csipike! Mehetünk reggelizni.

Együtt sétáltak vissza az Óriásnagy Bükkfához, ahol már várta őket Madár. Legtöbbször madársóskát reggeliztek édesgyökérrel, amit Vadmalac, az Ebadta volt szíves kitúrni nekik önkéntes munkával a sziklaodúból. Nyomatékul még elcsemegéztek két-három borókamagot, utána szusszantak egyet. Megállapodtak abban, hogy mi lesz az ebéd, és Csipike visszament az Erdőbe. Még ki kellett jelölnie Harkály Mesternek a kopogtatásra alkalmas fákat. Ez hosszadalmas munka volt. Csipikének arra sem jutott ideje, hogy közben becsülettel megtízóraizzék. Siettében lábon állva kapott be két szem epret, majd szerénységre intette Szarvasbikát. Megmagyarázta neki, hogy amiért valakinek olyan példátlanul nagy szarva van, azért még nem kell annyira felvágni, mert az nem szép. Példaképpen elmondta, hogy ismer olyanokat, akiknek legalább akkora szarvuk van, mint Szarvasbikának, mégis hallgatnak vele, mert szerények. Nem nevezte meg őket, nehogy irigységet támasszon Szarvasbikában. Szarvasbika megköszönte a lelki tanácsot, és egész nap sokkal szerényebben legelészett. Ezzel nagyjából el is telt a délelőtt. Csipike indulhatott vissza Nyúlhoz.

- Ne félj, mert én vagyok! - kiáltotta, amikor Bokor közelébe ért. Az ilyen előzetes figyelmeztetésre nagy szükség volt, mert ha Nyúl éppen bóbiskolásból riad fel, ijedtében úgy eliramodhatik, hogy szegény Csipike estig kódoroghat utána.

Nyúllal együtt ismét elballagott az Óriásnagy Bükkfához, ahol Madár már terített asztallal várta őket. Rendszerint tavalyi mogyoróból, csipkebogyóból, sárgarépából és vadcseresznyéből lehetett válogatni. Utána Csipike szundított egyet, mert a törpenép így szokott a friss levegőn. Amikor felébredt, Csigabiga már várta új házának tervrajzával. Addig nem fogott hozzá az építkezéshez, amíg Csipike jóvá nem hagyta a tervet. Az új terv semmiben sem különbözött ugyan az előbbitől, Csipike mégis figyelmesen áttanulmányozta: mit lehessen tudni, hátha valami hiba csúszott a számításokba. Végül bólintott, és Csigabiga megkönnyebbült sóhajjal látott munkához.

Késő délutánra járt, amikor Csipike leballagott a patak partjára: ilyenkor indulnak lepkevadászatra Pisztrángék, és irányítani kell a viziforgalmat, nehogy egymásnak menjenek a nagy összevissza cikázásban. Felkapaszkodott a Nagy Kőre, onnan mutogatta, merre szabad az út, merre több a lepke. Még így is előfordult néha, hogy egy-egy kövérebb molypillére kettő is felugrott - persze egyik sem tudta elkapni. Ilyenkor Csipike jót nevetett:

- Látjátok, ha nem figyeltek rám?

Mire Pisztrángék jóllaktak, Csipike megéhezett. Elsétált a Korhadozóbelű Vén Fenyőhöz.

- Hogy ment a munka, atyafiak?

Vadméhek megköszönték a szíves érdeklődést, és három csepp friss mézet cseppentettek egy bükkfalevélre: legyen szíves, kóstolja meg, minőségi szempontból jó-e a mai hozam?

Jó volt. Kitűnő. Hanem igyekezni kellett, nehogy Madár elszomszédolja az időt és elfelejtse kellőképpen búcsúztatni a napot. Azután az alkonyati szúnyogzümmögésről gondoskodott Csipike, és felébresztette Bagoly doktort, legyen szíves, induljon betegeihez. Az erdő népe ugyanis nappal mindenfelé szertekóricál, még a betegje is, ezért Bagoly doktor - akárcsak Sünék - kénytelen éjszakai váltásban dolgozni. Egyébként Sünékhez is be kellett kukkantania, hogy figyelmeztesse: mielőtt elindulnának, hagyják rendben a lakást, mert ugye milyen jó, ha munka után kellemes, rendes otthon várja őket. Mire jól bealkonyult - Csipike, megfelelő figyelmeztetés után - megjelent Nyúlnál. Rendszerint édes vackor volt a vacsora. Nyúl hiába magyarázta Csipikének, hogy ne hámozza, mert a héjában van a vitamin. Madár ráadásul egy-egy szem málnával, szederrel kedveskedett Csipikének.

Ezután a kedves törpécske szép álmokat kívánt Nyúlnak és Madárnak, meghagyta nekik, takarózzanak jól be, az odújába bújt, tett-vett egy kicsit és lefeküdt.

Nagyjából így teltek Csipike napjai, kivéve a téli hónapokat, amelyeket végigaludt. Ha esős idő járta, behúzódott a Nagy Keserűlapi alá, és gyönyörűséges mesékkel szórakoztatta Madarat és Nyulat. Vasárnaponkint, ha kirándulók járták az erdőt, kevesebbet mutatkozott, de nem bánta, mert Madár finom morzsákat hordott neki a kirándulók elemózsiájából.

Egyetlen dolog bántotta Csipikét - egy kicsit. Szeretett volna - valamivel, bár egy fél ujjnyival - nagyobb lenni. Minden este megméretkezett, ami az Erdőben nagy szó, mert fű, fa, bokor mindig nő, azokhoz hiába mérné magát, centimétere pedig nem volt. Egy régi leomlott vadászlaknál talált egy kilincset, azt szederindára kötözte, és Nyúl segítségével hazavonszolta. Nagy üggyel-bajjal becipelte odújába, és a falnak támasztotta. Arra gondolt, hogy a kilincs nem nő, és hozzá mérte magát nap mint nap. Sajnos azonban növekedést nem észlelt, amiért is kezdett haragudni a kilincsre. Titokban azzal gyanúsítgatta meg, hogy alattomos kilincs létére növekedni kezdett, csak azért, hogy őt bosszantsa. Ha emiatt nagyon elszomorodott, Madár és Nyúl vigasztalta meg.

- Egyet se búsulj, Csipike. Igaz, hogy kicsi vagy, de daliás.

- Ez nálam megvan - bólintott elégedetten Csipike. Az alakjára roppant kényes volt.

Nem is lett volna semmi baj, ha a véletlen össze nem hozza Kecskebékával.

 

 

 

Fodor Sándor: Csipike a gonosz törpe

 

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

 

 

 

 

Üdvözlettel

 

 

 

Böröczky Ferenc