Irodalmi Arcképcsarnok

Ottlik Géza

Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9.) író, műfordító. A magyar intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint világhírű szakíró, a bridzs-játék megújítója volt.

Régi nemesi család sarja. „Apai-anyai ágon egyaránt sok irodalmi kiválósággal voltunk rokonságban” – mondja az író a Hornyik Miklóssal folytatott Hosszú beszélgetésben. Az ükapa, felső-ozoróczi és kohanóczi Ottlyk György nemcsak katona, Thököly ezredese, majd Rákóczi brigadérosa és főudvarmestere volt, hanem író is, önéletírása 1663-ból maradt fenn. Az író édesapja, idősb Ottlik Géza belügyminisztériumi titkár volt, és a császári és királyi kamarás címet viselte.

Az író az apa második, csonti Szabó Erzsébettel kötött, kései házasságából született 1912. május 9-én, Budapesten

Nevéhez fűződik többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszéléseinek, Hemingway: Az öreg halász és a tenger című kisregényének, Bernard Shaw és Osborne színműveinek magyar fordítása. Különösen Dickens regényeit fordította szívesen (Örökösök, 1950; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai, 1952; Copperfield Dávid, 1954; A Pickwick Klub hátrahagyott iratai, 1955)

Érdekes, rendhagyó vállalkozás a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein című kötet, mely műfaja szerint bridzs-szakkönyv, előadásmódja azonban szépprózai.

1990. október 9-én halt meg, Budapesten.

Továbbélők

(részlet)

Első rész

(1923)

1

"Damjáni a szíve mélyén mindig várt valamit, s ha leltárt csinált, mi az, ami megéri a mindennapos felkeléseket-lefekvéseket, öltözködéseket, mosakodásokat meg a sok többi kellemetlenséget, ezek nélkül a lappangó várakozások nélkül kevés lett volna az összeszámolható jóízű dolog ahhoz, hogy kedve is legyen az életéhez. Egy délelőtt, 1922 tavaszán, a barátja, Halász Péter, egy fél gyufaskatulya nagyságú szürke agyagkockát mutatott neki; legalábbis agyagszerűen lehetett nyomogatni, formálni; de nem agyag volt, hanem gumi. Finom, ruganyos, nyomogatható radírgumi. Ez kétségtelenül jó dolognak látszott. Megálltak a tornaterem ajtajában.
– Festők használják – mondta Halász.
– Hol szerezted? – kérdezte Damjáni.
– Csórtam. A Nádler-féle papírkereskedésben.

Csöngettek, megjelent a tanító, félbeszakadt a beszélgetésük. Be kellett menniük a tanterembe. Negyedik elemibe jártak, és egymás mellett ültek. Az udvaron egy cseresznyefa virágzott a sárban, rajta túl a kopasz sövénykerítés látszott és a kezdődő kertek rügyező vesszői. Kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasz, Damjáni már ismerte tavalyról, tavalyelőttről, s halványan még régebbről – csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül, a cseresznyevirágok majdnem bántó fehérségével –, mégis inkább kinézett az ablakon, mintsem a tanító magyarázatát hallgassa, mert ezt is ismerte már, és sohasem talált benne elég vonzerőt. A dobogó, a tábla, a kétajtós szekrény, ez is mind barna volt és szürke és fekete; és Damjáni talán jobban szerette a zöld színt, mert a padja ismerős tintafoltos, összekarcolt-faragott zöld fedele például valami meghittséget 7árasztott feléje. Belemélyesztette ceruzája hegyét az egyik rovátka vájatába, és gyalulgatni kezdte. Alig hallható reccsenéssel tört ki a grafit; Damjáni megdöbbent, majd elszontyolodott, aztán érezte, hogy szomszédja ránéz, és ő is feléje fordult. Egyszerre meleg derű öntötte el. Eszébe jutott a nyomogatható radír.

– Te – suttogta Halász Péter felé –, csakugyan a boltban loptad?
– Ugyan – suttogta vissza hevesen a másik –, hogy képzelsz ilyet… Dehogyis. Cseréltem. Üveggolyóért.
Zavartan rebbent ide-oda a szeme, érezvén, hogy ellentmondásba keveredett. Gyakran hazudott, de mindig őszinte meggyőződéssel, s így aztán összezavarta a hazugságait, és sokszor maga sem tudta már, mi az igazság. Damjáni azonban jó barátja volt, s az ilyen apró zavarokkal nem sokat törődött egyikük sem. Akár lopta a radírgumit Halász Péter, akár nem, kétségtelenül vakmerő fiú, aki különb vállalkozásba is bele mer fogni.
– Csórjunk még ilyet a Nádlernél délután – mondta Damjáni.
– Jó – csillant föl lelkesen Halász Péter szeme. Ő effélékben sántikált örökké, Damjáni azonban először szánta el magát cselekedetre, hogy megszerezzen valami jó dolgot.
A lopás kitűnően sikerült. Hogy kivárják az alkalmas pillanatot, amikor sokan vannak az üzletben, jó ideig fel-alá sétáltak az utcán. Átmentek a másik oldalra, visszajöttek, figyelték a járókelőket. Esteledett, kezdett szaporodni a forgalom, zörögtek a villamosok, döcögtek a konflisok, egymás után gyulladtak ki a fények itt-ott. A levegő lehűlt, de észre sem vették, hogy fáznak. Izgalmas volt az egész. Aztán végtelen egyszerűséggel pergett le a többi odabent az üzletben. A pult üvegfedele félre volt tolva, s Damjáni lassan odasodródott egy csomó felnőtt között. Amikor az elálló fülű segéd háttal fordult nekik, kiemelt egyet a kiszemelt radírok közül, 8avval a szándékkal, hogy egyelőre visszateszi, mintha csak nézegetné; de aztán, látván, hogy rá sem néz senki, leeresztette a kezét, markában szorongatva szerzeményét, s rövid szívdobogások után nyugodtan zsebre vágta. Senki nem vett észre semmit. Keresztülvágtak a Bercsényi utcán, és a Verpeléti útra befordulva szaladni kezdtek. A kapujuk alatt Damjáni elővette a zsírpapírba csomagolt kis gumikockát, Halász pedig egy marék képes levelezőlapot és két vadonatúj ceruzahegyezőt húzott elő a melléből, a bőre és az inge közül, testmelegétől átlangyosodva kissé."

A Továbbélők kiadása új fejezetet nyithat a meglepetésekben és fordulatokban amúgy sem szűkölködő Ottlik-recepcióban.




Üdvözlettel

Forrás: PIM és Kelecsényi László