Miért Mese?
"csodás elemeket tartalmazó, naiv hangulatú" sorozata.
2.rész
Csukás István
Kisújszálláson született 1936. április 2-án. Arcvonásaik alapján anyját, Varró Margitot kun, apját jász származásúnak gondolja. Apja nehéz sorsú kovácsmester volt Kisújszálláson, egy kerékgyártó komájával közös portán. Nagy álmai, tervei voltak, előbb megvásárolta az egész udvart a műhelynek, majd traktort, cséplőgépet szerzett. Ebben a szegény, de boldog világban töltötte gyermekéveit a költő. Itt járt elemi iskolába.
A háború után nagyot változott élete: egy zenetanár biztatására, anyja akaratából jelentkezett az akkor alakult békéstarhosi zeneiskolába, hegedűművész akart lenni. Menekülés is volt ez számára, mert a család nagyon elszegényedett, apjától elvették a kovácsműhelyt, nagy építkezéseken kereste a család kenyerét. Öccse ipari tanuló lett. A fiatal diák életének második boldog korszaka volt az intézet, tanult, olvasott, s naphosszat gyakoroltak a kastélyban, a hatalmas parkban, kamarazenéltek, előadásokon szerepeltek, becsvággyal készült a hegedűművészi pályára. Nyaranta apja mellett dolgozott az építkezéseken, téglát hordott, s kétségbeesetten áztatta-ápolta tönkrement ujjait. Kamaszosan lázadt fel apja ellen, majd az intézet ellen, s végül a zene ellen is. Érettségi után előbb a jogi egyetemre jelentkezett, majd egy idő után átment a bölcsészkarra. 1954 és 57 között volt egyetemi polgár.
Föllázadt az egyetem ellen is, bölcsész tanulmányait nem fejezte be. Megjelentek első versei, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt, a Fiatal Művészek Klubjának vezetője volt, majd a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban, a Néphadsereg című lapnál dolgozott. 1968-tól 1971-ig a Magyar Televízió munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője. 1989-től 1991-ig szerkesztőbizottsági tag az Új Idő című lapnál.
Az ifjúsági irodalomért nemcsak a könyvkiadásban tevékenykedett, hanem a gyermeklapok szerkesztésében is részt vállalt. Alapító szerkesztője volt – Kormos Istvánnal – a Kincskeresőnek. Egy ideig a Kölyökmagazin szerkesztő bizottságának az elnöke, majd a Piros Pont főszerkesztője.
Az ifjúsági irodalomért nemcsak a könyvkiadásban tevékenykedett, hanem a gyermeklapok szerkesztésében is részt vállalt. Alapító szerkesztője volt – Kormos Istvánnal – a Kincskeresőnek. Egy ideig a Kölyökmagazin szerkesztő bizottságának az elnöke, majd a Piros Pont főszerkesztője.
E rövid időszakok közben szabadfoglalkozású író volt.
Feleségével, Porga Máriával 1975-ben kötöttek házasságot.
Korai költészetében a nagyvárosba került fiatal értelmiségi önmagára és otthonára találásáról számolt be, fájdalmas nosztalgiával az eltűnt gyermekkor és az eltűnőben lévő ifjúság iránt. Későbbi verseinek meghatározó vonása a himnikus életszeretet; ép érzékkel, egészséges ösztönökkel veszi birtokába a test és a szellem köznapi értékeit, boldogságát. Ennek az életszeretetnek más hangolású dalai az elmúlással viaskodó versek, a halál figyelmeztetéseire adott költői válaszok. Korábbi verseinek erős zeneiségét érdesebb dallam váltotta fel, s az áhítatot ironikusabb, fölényesebb költői szemléletmód.
A hatvanas évek közepén Kormos István biztatására fordul a gyermekirodalom felé, s ettől kezdve verseskötetei mellett egyre-másra jelennek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi. Nagy sikerrel mutatják be Ágacska című színdarabját, majd a többi színpadi művét. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapja a fesztivál Nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet.
Hogyan fogtam el Settenkedő Tódort?
1. részlet
"Ott kell kezdenem a történetet, hogy megtanultam írni. Ez első hallásra
felesleges szószaporításnak hangzik, mert ugye természetesen le kellett írni ezt
a történetet, vagyis aki ezt leírta, az már tud írni! De ez nem szószaporítás,
mert diktálhattam volna is valakinek, például a bátyámnak, és azért sem
szószaporítás, mert nemcsak hogy megtanultam írni, hanem ugyanakkor új életet is
kezdtem.
De erről majd később mesélek. Most azt mondom el még elöljáróban, hogy a régi életemben Istinek, Pistinek, Istóknak hívtak, a nagymamám Pityikének nevezett, amit ugyan nem nagyon szerettem hallani, de eltűrtem a zölddióbefőtt miatt! Senkinek sincs olyan zölddióbefőttje a Nadragulya utcában, mint a nagymamámnak! Ezért inkább ráhagytam a Pityikézést, és engedelmesen kitátottam a számat a zölddióért, amitől állítólag elmúlik a vitaminhiányom. Volt, mikor két szem zölddiót is kaptam, ilyenkor az egyiket ügyesen jobb oldalra dugtam, a másikat bal oldalra, s kidagadt tőle az arcom, mint a hörcsögnek.
Az új életemben Istvánnak hívnak, mint az első magyar királyt, néha meg Pistának. Ezek a nevek még szokatlanok, de már odafülelek, ha hallom. A tanító néni néha hozzáteszi, hogy kedves fiam, holott nem vagyok a fia, és ha mérges, akkor meg azt, hogy első osztályos tanuló. Ilyenkor engedelmesen lesütöm a szemem.
Itt közbe kell szúrnom, ha már a nevemről beszélek, hogy én mindig azt szerettem volna, ha Rexnek vagy Viktóriának hívnak! A moziban hallottam egyszer, és nagyon megtetszett mind a kettő! De a bátyám azt mondta, hogy a Rex kutyanév, a Viktória pedig hülyeség, arról ne is ábrándozzak, mert úgy csak nőket hívhatnak! Nem ellenkeztem, bár továbbra is tetszett mind a két név, próbáltam is elhinteni a barátaim között, de azok csak nevettek.
Ha őszinte akarok lenni, nekem a régi életem jobban tetszett, mint az új! De a bátyám azt mondta, hogy szedjem össze azt a kevés eszemet, és gondolkozzam: a világon mindenki új életet kezd hétéves korában! Mindenkinek meg kell tanulnia írni-olvasni, mert különben lassan analfabéta lesz az egész emberiség, és csak mutogatnak majd, mint a majmok! Én közbevetettem, hogy beszélgetni is lehet egymással, nem muszáj mutogatni! De a bátyám rám förmedt, hogy ne legyek ostobább, mint amilyen vagyok!
– Hogy beszélhetnél valakivel – mondta –, aki egy kilométer távolságra van tőled?
– Ott a telefon! – feleltem.
Erre a bátyám olyan dühös lett, hogy nem jött ki hang a száján. Végre összeszedte magát, és komoran csak ennyit mondott:
– Majd az iskolában megtanítanak kesztyűbe dudálni!
Ebből ugyan egy mukkot sem értettem, de nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert a bátyám már nagyon sápadt volt.
Végül is a bátyámnak volt igaza, mert lám, ha nem tanultam volna meg írni, ezt a történetet sem írhattam volna le. Igaz ugyan, hogy diktálhattam vagy szóban elmesélhettem volna, de az nem olyan! Mert először is nem biztos, hogy a bátyám leírná! Másodszor meg szóban csak egy-két barátomnak tudnám elmesélni, akik ugyan továbbmesélhetnék a barátaiknak, de tudjátok, hogy van ez! Ez is told hozzá egy keveset, az is ferdít rajta egy kicsit, s a vége egy nagy hazugság lenne, vagy éppen fordítva történne minden, vagyis nem én fognám el Settenkedő Tódort, hanem ő engemet!
Ezért is jó, hogy megtanultam írni!"
De erről majd később mesélek. Most azt mondom el még elöljáróban, hogy a régi életemben Istinek, Pistinek, Istóknak hívtak, a nagymamám Pityikének nevezett, amit ugyan nem nagyon szerettem hallani, de eltűrtem a zölddióbefőtt miatt! Senkinek sincs olyan zölddióbefőttje a Nadragulya utcában, mint a nagymamámnak! Ezért inkább ráhagytam a Pityikézést, és engedelmesen kitátottam a számat a zölddióért, amitől állítólag elmúlik a vitaminhiányom. Volt, mikor két szem zölddiót is kaptam, ilyenkor az egyiket ügyesen jobb oldalra dugtam, a másikat bal oldalra, s kidagadt tőle az arcom, mint a hörcsögnek.
Az új életemben Istvánnak hívnak, mint az első magyar királyt, néha meg Pistának. Ezek a nevek még szokatlanok, de már odafülelek, ha hallom. A tanító néni néha hozzáteszi, hogy kedves fiam, holott nem vagyok a fia, és ha mérges, akkor meg azt, hogy első osztályos tanuló. Ilyenkor engedelmesen lesütöm a szemem.
Itt közbe kell szúrnom, ha már a nevemről beszélek, hogy én mindig azt szerettem volna, ha Rexnek vagy Viktóriának hívnak! A moziban hallottam egyszer, és nagyon megtetszett mind a kettő! De a bátyám azt mondta, hogy a Rex kutyanév, a Viktória pedig hülyeség, arról ne is ábrándozzak, mert úgy csak nőket hívhatnak! Nem ellenkeztem, bár továbbra is tetszett mind a két név, próbáltam is elhinteni a barátaim között, de azok csak nevettek.
Ha őszinte akarok lenni, nekem a régi életem jobban tetszett, mint az új! De a bátyám azt mondta, hogy szedjem össze azt a kevés eszemet, és gondolkozzam: a világon mindenki új életet kezd hétéves korában! Mindenkinek meg kell tanulnia írni-olvasni, mert különben lassan analfabéta lesz az egész emberiség, és csak mutogatnak majd, mint a majmok! Én közbevetettem, hogy beszélgetni is lehet egymással, nem muszáj mutogatni! De a bátyám rám förmedt, hogy ne legyek ostobább, mint amilyen vagyok!
– Hogy beszélhetnél valakivel – mondta –, aki egy kilométer távolságra van tőled?
– Ott a telefon! – feleltem.
Erre a bátyám olyan dühös lett, hogy nem jött ki hang a száján. Végre összeszedte magát, és komoran csak ennyit mondott:
– Majd az iskolában megtanítanak kesztyűbe dudálni!
Ebből ugyan egy mukkot sem értettem, de nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert a bátyám már nagyon sápadt volt.
Végül is a bátyámnak volt igaza, mert lám, ha nem tanultam volna meg írni, ezt a történetet sem írhattam volna le. Igaz ugyan, hogy diktálhattam vagy szóban elmesélhettem volna, de az nem olyan! Mert először is nem biztos, hogy a bátyám leírná! Másodszor meg szóban csak egy-két barátomnak tudnám elmesélni, akik ugyan továbbmesélhetnék a barátaiknak, de tudjátok, hogy van ez! Ez is told hozzá egy keveset, az is ferdít rajta egy kicsit, s a vége egy nagy hazugság lenne, vagy éppen fordítva történne minden, vagyis nem én fognám el Settenkedő Tódort, hanem ő engemet!
Ezért is jó, hogy megtanultam írni!"
Szegény Gombóc Artúr
Pom Pom ült egy ágon. Hogy ki is Pom Pom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs vagy paróka vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Most leginkább egy szőrsapkához hasonlít, ahogy ül az ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellő hintáztatja az ágat.
Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is.
Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is.
– Most olyan nehéz vagyok, mint… mint szegény Gombóc Artúr! – mondta Pom Pom fülmagasságban, mivel a szellő elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. – Elmeséljem?
– Igen – mondta Picur. – Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár.
Pom Pom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy Pom Pom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába.
– Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról?
Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak!
De ez se igazán jó kezdet, mert ha lehet, legelőször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom még ráér!
Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr?
A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé!
3.
Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét.
Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét.
A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon.
És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak?
Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csőrrel fogyókúrázik!
Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol.
Hogy mi mindenről mondott már le!
Lemondott a vízről, a tejről, a teáról, a főzelékről, a kenyérről, a sóról, az almáról, a körtéről, a narancsról, a citromról, a kóláról, lassan már mindenről lemondott, kivéve a csokoládét.
Egy reggel látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetőn sorakoznak, aztán: huss! – elrepülnek Afrikába.
Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak:
– Te nem jössz?
Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. „Hát persze! Ősz van! Teljesen kiment a fejemből a nagy fogyókúra miatt!”
Felnézett a fákra: a levelek is lehulltak.
Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába!
4.
Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menni Afrikába.
De előbb még becsomagolt.
Egy kisebb bőröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törölközőt, zsebkendőt.
Egy nagyobb bőröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell.
S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem, fogta a két bőröndöt, s elindult gyalog Afrikába.
A mesék folytatása megtalálható a PIM oldalán.
Üdvözlettel
Böröczky Ferenc
Forrás: PIM.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése