Irodalmi Arcképcsarnok

Jékely Zoltán

1913. április 24-én született Nagyenyeden. 

Apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos 1909-től a nevezetes Bethlen Kollégium tanára. A család brassói eredetű, ősei szászok voltak, városbírák, lelkészek, ötvösök kerültek ki közülük. Ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő, nagyapja, Jékely János Lajos hányatott életű gyári tisztviselő volt. A családot hajdan Jeckelnek hívták, nevük latinos, humanista változata Jekelius, abból lett a Jékely. Enyedet a 12. században betelepített szászok építették, a 15. századi gótikus vártemploma, középkori várfalai, bástyái, a Bethlen-kastély őrzői sokszázados múltjának. A kollégiumot Bethlen Gábor alapította Gyulafehérváron, 1662-ben Apafi Mihály fejedelem a tatárok feldúlta városból Enyedre költöztette. A Maros-parti Athén kollégiumnak nagynevű tanárai voltak és híres diákjai: Bethlen Miklós, Bolyai Farkas, Körösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond, Barabás Miklós. A történelem Enyedet sem kímélte, hol a tatárok, hol császári csapatok, hol Horia felkelői, hol a havasi románok pusztították el, égették fel iskoláját, múzeumát, könyveit. Trianon után a magyar művelődés egyik központja. Jékely Zoltán költészetének ez az Erdély múltját elevenen őrző városka a fészke. És nemcsak a történelmi múlttal visszhangos város, hanem a táj is, a Maros menti sík, a környező hegyek, a székelyföld. Ott éri a családot az első világháború és Trianon. Jékely az összeomláskor öt és féléves, de kisgyerekként is érzékeli, hogy minden megváltozott, még „az ólomkatonák uniformisa is”.

1926-ban Kolozsvárra költöznek, Áprily ott már nem csak tanár, hanem nagy tekintélyű irodalomszervező is, szerkesztője az Ellenzék irodalmi mellékletének, Kós Károllyal antológiát állít össze, részt vesz a marosvécsi helikoni íróközösség munkájában, 1928-tól szerkesztője az induló Erdélyi Helikonnak. Jékely Zoltán ott végzi el a gimnázium 4-5-6. osztályát. Kiváló tudós tanárai vannak, apja tanítja magyarra és filozófiára, Jancsó Elemér franciára, a nyelvész Csüry Bálint latinra. Most már nemcsak a magyar, hanem a román irodalmat is megismeri, élete végéig hivatott tolmácsa volt a román költészetnek. A szülői házban naponta találkozhat az erdélyi irodalom nagyjaival, Kuncz Aladárral, Kós Károllyal, Makkai Sándorral, Reményik Sándorral, Tamási Áronnal, Dsida Jenővel, Hunyady Sándorral, Kemény Jánossal. 

1929 nyarán Áprily, fiai jövője érdekében, áttelepül Budapestre. A Lónyai utcai református gimnáziumban kap tanári állást, 1930-tól szerkesztője a Protestáns Szemlének. 1934-től a Baár-Madas református gimnázium igazgatója. Jékely Zoltán 1931-ben érettségizik a Lónyai utcai iskolában. Nyolcadikos korában Apáczai Csere Jánosról írott történelmi elbeszélésével tanulmányi versenyt nyer, munkája meg is jelenik. Felveszik az Eötvös Collegiumba, magyar–francia, művészettörténész szakos, az egyetemen Horváth Jánost, Eckhardt Sándort, a kollégium igazgatóját, Gombocz Zoltánt, a művészettörténész Gerevich Tibort hallgatja. Egyik kollégiumi tanára Gyergyai Albert. Ott már barátai is vannak, Füsi József, Sőtér István, aki majd róla mintázza a kollégiumi életet ábrázoló regénye, a Fellegjárás egyik alakját, Képes Géza és Jankovich Ferenc. Az egyetemen kerül kapcsolatba Rónay Györggyel és Thurzó Gáborral. 1935-ben végez, doktori disszertációja: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár. Ismerteti az erdélyi irodalom szervezeti formáit, a lapokat, folyóiratokat, a marosvécsi íróközösséget, a magyar irodalmat kiadó Erdélyi Szépmíves Céh munkáját. 1935 decemberétől a Széchényi Könyvtár fizetés nélküli gyakornoka, 1938-tól kinevezett könyvtáros. 

Egyre otthonosabb a hazai szellemi, irodalmi életben, de erdélyi kötődése is megmarad. A harmincas években a kalotaszegi Magyarvalkóra jár nyaralni anyai nagybátyához, ottani élményeit versei, szociográfiai, etnográfiai írásai és Medárdus című regénye őrzik. Húszéves kora körül már érett költő, verseit közli az Erdélyi Helikon, a Napkelet, Ignotus Pál révén kapcsolatba kerül a Szép Szóval, ott is szívesen fogadják, barátságot köt Szerb Antallal, ő egyengeti útját a Válaszhoz, a Nyugathoz. Nem csak verseket, tanulmányokat, kritikákat, műfordításokat is közöl. 1935-ben már elismert költő. 1936-ban megjelent verseskötetét, az Éjszakákat dicséri a kritika, többek közt Szerb Antal és Halász Gábor. 1937-ben kiadja első regényét, az Enyedet idéző Kincskeresőket, 1938-ban a Medárdust, 1940-ben a Zugligetet. 1939-ben jelenik meg a második versgyűjteménye, az Új évezred felé a Cserépfalvi kiadónál, 1943-ban a harmadik, a Mérföldek, esztendők a Franklinnál. 1939-ben már megkapja a Baumgarten-díjat. Első regénye honoráriumából öt hetet tölt Olaszországban, Velencében, Veronában, Firenzében, és akárcsak apja, ő is felfedezi Párizst. 1939 végén Rómában, Dél-Olaszországban jár első feleségével. Otthon érzi magát a latin világban, de közben meg-megújul a honvágya, Erdélyről, Kolozsvárról álmodik. Római naplója, bőven termő lírája tanúsítja, milyen fogékonyan forgott a világban. 

Mikor 1940 őszén a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely visszatért Kolozsvárra. Először 1940 októberében, az Országos Széchényi Könyvtár megbízásából utazott oda harmadmagával, felmérni az ottani könyvtárak állományát. 1941 májusában a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa lett. Az 1872-ben alapított könyvtár visszakerült az újjászerveződő kolozsvári magyar egyetemhez. Visszatalált régi barátai közé, és újakat szerzett. 1941-ben megismerkedett a gyönyörű marosvásárhelyi előadó-művésznővel, Jancsó Adriennel. A hirtelen támadt szerelmet 1942-ben házasság követte. 1943-ban kislányuk, 1945-ben fiuk született. Áprilyék is haza-hazajártak a Küküllő mellett vásárolt faházba. Jékely Zoltán megtalálta helyét az erdélyi magyar irodalmi életben. Legszívesebben az Erdélyi Helikonba ír, verset, tanulmányt, színjátékot. Tagja a fiatal írók munkaközösségének, szerkesztője és munkatársa az évente négyszer megjelenő almanachnak, a Termésnek, de tartja a kapcsolatot az anyaországi irodalommal, változatlanul publikál a Magyar Csillagban is. Egyre jobban nyomasztja a kor, a háború, szorongva gondol családjára, barátaira, rossz előérzetek kínozzák. 1944 októberében szovjet csapatok bevonulnak Kolozsvárra. Észak-Erdély ismét Romániához tartozik. A magyar írók új szervezeti formákat keresnek. A Balogh Edgár szerkesztette Világosság lett az újjászerveződő magyar irodalom legfontosabb fóruma. Irodalmi mellékletét 1944-től Jékely Zoltán szerkesztette. Cikkeiben folyamatosan tudósított az anyaországi és az erdélyi szellemi élet eseményeiről, figyelemmel kísérte a képzőművészetet, a színházi életet is. Megjelenik egy kisregénye és egy kötetnyi elbeszélése. Mégis, az erdélyi irodalmat kezdi szűkösnek érezni. Visszavágyik Budapesten élő szüleihez, barátaihoz. 

1946 novemberében visszaköltözik Magyarországra. A Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozik 1954-ig. Versei, prózai munkái a Válaszban, a Magyarokban, a Vigiliában jelennek meg. 1948-ban ismét jár Itáliában, de sejtette, hogy újabb utazásra nem egyhamar lesz lehetősége. Álom című, már kinyomtatott, új verseskötetét a nemrég létesült könyvhivatal cenzorai betiltották. Irodalmunk legjobbjaival hallgatásra kényszerült, az írószövetségből kizárták. El-elvonult az Áprily építtette szentgyörgypusztai házba, szenvedélyesen horgászott, járta a természetet. Műfordításból élt, mint sokan mások, de közben, a megjelenés reménye nélkül, gyarapította lírai és prózai életművét.

1957-ben kapott újra nyilvánosságot: a Tilalmas kert huszonöt éves költői pályájáról adott számot. Verseit újra közölték a folyóiratok. 1964-ben jelent meg a Lidércűző, 1968-ban az Őrjöngő ősz, 1972-ben Az álom útja, 1977-ben a Minden csak jelenés, sorra jöttek gyűjteményes és válogatott kötetei, a Csillagtoronyban 1969-ben, Az idősárkányhoz 1975-ben, az Évtizedek hatalma 1979-ben. Regényekkel (Felséges barátom, 1955, A fekete vitorlás, 1957, Bécsi bolondjárás, 1963) és elbeszélésekkel (Isten madara, 1973, Angyalfia, 1978) is jelentkezett. Első esszékötetét, A Bárány Vérét még maga állította össze, a második (Sorsvállalás, 1986) és összegyűjtött verseinek első kiadása már halála után jelent meg.

1982. március 19-én hunyt el.

Jékely Zoltán

Csodamalom a Küküllőn


Mikor kicsi fiú voltam,
mindenfélét barkácsoltam,
szegecseltem, kopácsoltam,
taligát, hajót ácsoltam.
Domboldalban, szőlőskertben
kunyhót, levélszint emeltem,
belé töklámpást szereltem,
öreg csősszel énekeltem.
Ha szobából szabadultam,
sárkalibám, kőpalotám
sírva hagytam magam után…
Volt a Küküllőn egy malom,
mormolását most is hallom;
életünk ott vígan tölt el,
sok szép napom leőrölte,
lejáratta sok jó órám –
az Idő volt benne molnár.

Malmunkat úgy építettük,
a patakot elvezettük;
ahol a legjobban siet,
gyeppel megdugtuk a vizet;
hogy torpanjon vad folyása,
megfogtuk vesszőfonással.
A kavics közt árkot vájtunk,
ahol kellett, sáncot hánytunk;
partjára ültettünk fenyőt,
zsurlót, páfrányt lengedezőt.
Iszapos, nagy kövek alatt
fogtunk bele kövi-halat;
a folyókon fel s le úsztak,
a markunkból ki-kicsúsztak.
Feljebb volt egy fűrész-malom,
fenyődeszkát vágtak azon;
lejjebb egy ványoló-malom,
fodros gyapjút mostak azon.
Volt messzebb egy liszt-malom is,
a molnárja tolvaj, hamis:
ha a zsilipjét lezárta,
sok szép pisztráng, fürge márna
bekerült a kosarába,
onnan pedig a hasába…

Megzavart, ijedt kárász-nép
oldalazva, mintha másznék,
evickélt ki a patakba,
hol a bot-hal majd bekapja.
Gát felett a síma tükrön
vizipók suhant ezüstlőn,
tűző napban korcsolyázott,
s a cipője el nem ázott.
Égerfák alatt a mélyből
kis búvár-rigó merült föl;
kőre röppent, megriadva,
s mert itt már nem ő a gazda,
jajszó tört fel a szivéből,
úgy figyelte, hogy mi épül.
Nagy volt a faragás-fúrás!
bicska villant, hullt a forgács.
Úgy faragtuk, úgy gyalultuk,
ahogy apánktól tanultuk,
ahogy ő is az apjától
vagy talán a nagyapjától.
A kerékhez tengely kellett:
mogyoró-botból kitellett;
hogy hat küllő férjen bele,
vastag maradt a közepe.
Ebbe furtunk hat kis lyukat,
hegyes küllő-végnek utat,
s a küllőket meghasítva,
bekopácsoltuk a likba.
Meghasított küllő-végbe,
hat lapátkát tettünk még be,
s ezzel kész is volt a derék
hatlapátú malomkerék.

A folyóka régen várta,
sebes zugóját kínálta;
hol szűk volt, mint holmi szurduk,
ágasfáinkat leszurtuk
s rájuk tettük a kereket,
meg is indult, s úgy peregett
akár valami motolla,
vizét megszivárványolta!
Egy vén pásztor állt meg ottan,
gyönyörködött a malomban.
Lajbi-zsebből jól szelelő
cserép-pipát húzott elő.
Míg a pipáját tömködte,
illendőképp köszöntöttem.
Lassan kotort elő tovább
sorban acélt, taplót, kovát,
s rá-rákoccantván a kőre,
szikrákat csiholt belőle;
ütött rá vagy tizet-huszat,
mire a tapló meggyulladt.
Belerakta a pipába,
s szívni kezdte szaporázva.
Csípős füstje szállt bodorral,
s én finnyás, fintori orral
bámultam a jó öreget,
hogy bűzösíti az eget.

– Elnézem – szólt – ez a malom
mi a csudát őröl vajon?
S merre lehet a molnára?
Mert sok víz megy itt prédára…
És rágyújtott egy nótára,
ott hallottam utoljára:
„A garat, a garat üresen jár,
A mónár, a mónár a réten jár.
Gyere haza, híres mónár,
a rózsád, a rózsád más után jár.”
Aztán elment dudorászva,
s kósza tulkát hajkurászta.
De a malom azt a nótát
tovább mondta, rája szabták,
reászabták forgására,
vizi duruzsolására.
Észrevétlen telt a napom,
leőrölte a kis malom,
más sem őrölt senki azon,
bánta is a molnár nagyon…
Álmomban is rágondoltam,
ki dalol mellette mostan?
A kereke, mintha látnám,
csillámpol a holdvilágán,
s míg őrli az Idő vizét
megbámulják az őzikék…
Hát egyszer csak nő a malom,
s egyre nő a csodálatom:
roppant kerekek forognak,
nehéz kövek csikorognak.
Zsákot hoz egy erős ember,
tele a zsák búzaszemmel;
beleönti a garatba,
üres zsákját földhöz csapja.
Aztán jön egy ifjú legény,
nagy-nagy zsák a hátán-fején;
künt is állnak, tolakodnak
az őrletők, sokasodnak.
Száll a liszt, akár a pára,
zokog a malom zihálva,
s mindez szörnyű leckét ró rám,
merthogy én vagyok a molnár…

Faluvégén szélben ingó
kidőlt-bedőlt kulipintyó,
körülötte bodzabozót –
itt laknak az üstfoltozók:
Rupi, Ráki, Minya, Mányi
s apróbbak is egy rakásnyi.
Volt ott egész nap dalolás,
civakodás, harangozás.
Ha malac hullott valahol,
szállt a füst az üstjük alól,
úgy főzték a kismalacot,
hogy szaga is égre csapott.
Kalánosék vígan éltek,
a királlyal sem cseréltek,
övék volt az egész határ,
minden megfogható madár.
Izott a Nap a Küküllőn,
mint a tüzes vas az üllőn.
Harmatos nyárvégi reggel
már ott jártam a berekben,
fürge lábam arra tartott,
hol tegnap hagytuk a malmot.
Csorgónk csörgedezve csorgott,
a kereke fürgén forgott,
oly jól tudta, mi a dolga,
mintha száz éve ott volna.
Hol van az éjjeli csoda?
Őrletőknek semmi nyoma,
s a hatalmas álom-malom
nem nagyobb, mint a kobakom…

Hát egyszer csak Minya, Mányi
ott terem malom-csodálni;
átgázoltak vas-szigonnyal,
maguk gyártották bizonnyal,
rozsdás szigony a kezükben,
halvacsora az eszükben.
Martban döfködik a halat,
hátha vaj egy fenn is akad.
Ahogy járnak fel és alá,
egyszer csak a malom megáll.
Keresvén a baj okát ott,
látunk egy iszonyú rákot,
amilyent senki se látott!
Úgy beült a kis malomba,
mintha a molnára volna;
az ollója féltenyérnyi,
bajsza vége farkát éri.
Malmunk farkával csapdossa,
ollójával mind mardossa.
Szerencse, hogy Mányi s Minya
cseppet sem volt nyámnyimila:
a rákot a partra dobták,
s egy nagy kővel lenyomtatták.
S amíg Minya tűzért szaladt,
rőzsét szedtünk mi azalatt.
Megjött a szén vascsuporban,
fát raktam rá, leguggoltam,
s addig fújtam, míg a lángja
meg nem perzselt, a falánkja.
Aztán a rákot kiszedtük
kő alól tűzbe tettük,
megsütöttük és megettük!

Én kaptam egy piros ollót,
még sohasem ettem oly jót!
Mányinak jutott a másik;
Minyának a foga vásik:
neki csak a farka jutott,
s nagy mérgesen hazafutott.
Ha te is eljöttél volna,
tán neked is jutott volna,
ha nem a bajsza, a lába –
nem jöttél volna hiába!


1953

Üdvözlettel

Forrás: Pim.hu

Ne csak szavakkal támogasd a MagyART! Csatlakozz!

www.magyarmuveszet.com

www.facebook.com/magyarmuveszetiportal