Irodalmi Arcképcsarnok
Sütő András
1927. június 17-én született Romániában, a mezőségi Pusztakamaráson (Cămăraşu). Szülei: Sütő András, Székely Berta. 1940 őszétől a nagy hagyományú nagyenyedi Református Kollégium diákja. 1945 januárjában beiratkozik a kolozsvári Református Gimnáziumba, s még ugyanabban az esztendőben, 18 éves korában, a Világosság közli első írását, Levél egy román barátomhoz címmel. 1948–49-ben a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója. Rövid ideig a bukaresti Ifjú Munkás munkatársa. 1945–47-ben internátusa, szellemi otthona a népi írók kultuszát valló Móricz Zsigmond Kollégium. Tanulmányait megszakítva lapszerkesztést vállal: 1949-től a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője. 1951-ben – a szerkesztőség áthelyezésével – Bukarestbe költözik. Szüleit kuláklistára téve üldözik: tiltakozásul lemond a főszerkesztői posztról. Lemondását nem fogadják el, szüleit azonban rehabilitálják.
Az „osztályharc fokozásával” járó
sajtókövetelmények miatt 1953-ban újból lemond, elfogadják: a továbbiakban lapjának kulturális rovatában dolgozik. Hajdu Győző meghívására az Igaz Szó című irodalmi havilap munkatársaként 1954 elején Marosvásárhelyre költözik. A város volt haláláig otthona.
Írói indulásának zsengéit 1948-tól az Utunk közli Kolozsvárott: első megjelent novellája a Hajnali győzelem (Utunk, 1948/22). 1950-ben jelenik meg (Hajdú Zoltánnal közösen) első drámája, a Mezítlábas menyasszony. Első novelláskötete az Emberek indulnak (1953), elbeszéléseinek, karcolatainak második gyűjteménye az Egy pakli dohány (1954). Kritikai szellemű, Félrejáró Salamon (1955) című elbeszélése alapján film készül Turcu György rendezésében: a művet, bukaresti bemutatója után – ellenséges produkciónak titulálva – betiltják (1956). 1958-ban képeslap elindítására kap megbízatást: a Művészet, illetve 1959-től az Új Élet főszerkesztője 1989 júniusában történt lemondásáig. Több színpadi játékot ír az ötvenes-hatvanas évek fordulóján: Fecskeszárnyú szemöldök (1958); Szerelem, ne siess! (1961), s a kettőből ötvözött Tékozló szerelem (1962).
A hatvanas évek második felétől képviselő: Olaszországban, Iránban, az NDK-ban jár parlamenti, illetve írói küldöttségek tagjaként. 1967: a Pompás Gedeon bemutatója Marosvásárhelyt Harag György rendezésében. A nagysikerűnek induló előadás-sorozat elején a darabot betiltják. 1972-ben nyugat-európai, 1973-ban újvidéki, továbbá amerikai és kanadai irodalmi körúton jár. Úti élményeiről jelentős esszék íródnak (Perzsák, Az Angyalvár kulcsai, Fekete rózsák – Auschwitz és Az utolsó köntös – Weimar).
Az erdélyi magyarság egyenjogúsági érdekeinek jobb védelmi reményével a hetvenes-nyolcvanas években országos képviseleti testületek tagjaként áll ki szóban és írásban a teljes anyanyelvi oktatás, a nyelvhasználati jogok mellett, s írja memorandumait, tiltakozásait, közli írásait külföldön is a nemzetiségi jogfosztások ellen.
Király Károllyal való együttműködésében Illyés Gyula is aktív támogatója. Elszigetelésének folyamatában új színdarabjainak előadását megtiltják, könyveit a cenzúra nem engedélyezi. A diktatúra éveiben utolsó, Romániában megjelent kötete az Évek – hazajáró lelkek (1980). Ezután – a törvényes tiltással dacolva – minden munkáját Magyarországon jelenteti meg, új színdarabjait is ott játsszák. Sok éves együttműködése a Nemzeti Színházzal; politikai kiáltványainak rádiós megszólaltatásában (is) Sinkovits Imrével; a politikai vihart kavaró Advent a Hargitán című színmű bemutatása 1986. január 2-án valósággal közéleti fordulatot jelentett a határokon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politikában. A román hatóságok tiltakozása ellenére bemutatott Advent… 1997-ig szerepelt folyamatosan a színház repertoárján, eljutott számos határon túli magyar városba, Bécsbe, Párizsba, s a Nemzetiben 285 előadást ért meg. Az Álomkommandó 1987-es gyulai, majd vígszínházi s Aachenben tartott bemutatója, a hitleri holocaustot és a neofasizmus romániai árnyait is felidéző dráma csak fokozta a szerző elleni indulatokat Bukarestben. Lakásán, munkahelyén, sikaszói hétvégi házában lehallgató készülékeket helyeznek el. Két gyermeke családostul hányódik: orvos fia és menye moldvai és érchegységi munkahelyeken, pszichológus lánya diplomával gyári munkásként: végül Magyarországra távoznak. Konfliktusainak szaporodtával 1989 júniusában lemond főszerkesztői megbízatásáról; lakását belügyiek figyelik, vendégeit igazoltatják, a Kossuth rádióban Sinkovits Imre által beolvasott – az erdélyi magyar jogfosztottságot föltáró – írásai miatt a szeku tisztjei nyíltan fenyegetik, névtelen telefonálók halálát ígérik.
1989 decemberében, a diktatúra elleni felkelés idején népes küldöttség megy érte, kérik, szóljon a város főterén. 1990. február 10-én a marosvásárhelyi százezres, könyves-gyertyás tüntetés toborzója és szónoka. Március 19-én a Hodákról és Libánfalváról beszállított, felhergelt és leitatott csőcselék életveszélyesen megsebesíti, elveszíti fél szeme világát. Budapesten ápolják, majd Amerikában kezelik. 1990 novemberében Strasbourgban Catherine Lalumière-rel, az Európa Tanács főtitkárával találkozik, és beszámol neki a marosvásárhelyi eseményekről. Több nyílt levélben követeli az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.
Az 1990-es évek első felében a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöke. Ekkortájt rendezi sajtó alá naplójegyzeteit, s azok Szemet szóért, illetve Heródes napjai címmel 1993-ban, illetve 1994-ben a debreceni Csokonai Kiadónál jelennek meg. 1993-ban megírja Az ugató madár című drámáját, majd a Balkáni gerlét, mely a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el, s 1998 októberében mutatták be. E darab végleges változata a szerző kísérőtanulmányával az 1999-es könyvnapon jelenik meg.
A csíkszeredai Neptun Könyvkiadó 2001-ben Száműzött könyvek sorozatcímmel elindítja azoknak a Sütő-könyveknek a kiadását, amelyek az 1989-es romániai rendszerváltás előtt csak Magyarországon jelenhettek meg.
2005 januárjától a Bukarestből Marosvásárhelyre került A Hét című hetilapban – főképpen Stefano Bottoni cikke nyomán – az „értelmiség hatalma, a hatalom értelmisége” alapgondolatú, a romániai ötvenes évek kisebbségi értelmiségi viszonyait górcső alá helyező, „múltfeltáró” szándék jegyében valóságos publicisztikai hadjárat indul ellene. A sokszor páratlanul nemtelen hangú-stílusú vita, melyet akár generációs csatának is nevezhetnénk a vitát kirobbantók és generálók jobbára fiatal kora okán, fél éven át több tucat vitacikket szült pro és kontra, s 2005 nyarán a múltfeltárás érdemleges eredménye nélkül hal el.
Monográfiát írt róla Görömbei András (1986), Bertha Zoltán (1995), Ablonczy László (Nehéz álom – Sütő András 70 éve –, 1997; második, bővített kiadás: Sütő András 75 éve alcímmel, 2002), Péter Orsolya (Csillagok a máglyán, 1997) és Lázok János (Sütő András drámatrilógiája, 1997). Lázok János elkészítette életművének bibliográfiáját is (1997).
Az Osztrák P.E.N. Club dísztagja volt (1990), a Magyar Örökség diploma tulajdonosa (1996). Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.
Hosszú betegség után, 2006. szeptember 30-án éjjel Budapesten hunyt el. Temetése október 7-én Marosvásárhelyen volt. Koporsója előtt reggel 8 órától róhatták le kegyeletüket tisztelői, barátai a Vártemplomban. Délután 2 órakor kezdődött a gyászszertartás, melyen Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke, Sütő András jó barátja mondott gyászbeszédet. Az írótól Markó Béla, az RMDSZ elnöke, írótárs, Csoóri Sándor költő, Mircea Dinescu román író, Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar P.E.N. Klub elnöke, Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke búcsúzott. A budapesti – volt – Nemzeti Színház művészei nevében Kubik Anna színművésznő, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata nevében pedig Győrffy András emlékezett és emlékeztetett a drámaíró Sütő Andrásra. Akit a református temetőben, a Bolyaiak sírjának közelében helyeztek végső nyugalomra. A sírnál, melynek kopjafáját a háromszéki Balázs Antal készítette, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője búcsúztatta Sütő Andrást. Koporsójára pusztakamarási és sikaszói földet is szórtak: keveredve a marosvásárhelyi temető földjével, legyen végső pihenőhelye a romániai és az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának.
Anyám könnyű álmot ígér
Biztató
Egy napon így szólt anyám:
– Írhatnál rólunk is valami könyvet.
– Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
– Igaz legyen – mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.
– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.
– Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!
A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.
Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.
– Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.
Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit – a népdalbelit – félre kell állítanom.
– A földre le vele! – szokta mondani anyám. – Ő már eleget látott.
A ház mellett van a deszkákból tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.
A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:
– Bolond, repülő kutya.
A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába.
Itt látható továbbá egész sornyi félberekedt próbálkozás.
A padlás szájában egy hajdani tajkoló-műhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három családdal. Azóta – negyven év alatt – négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekből; ez a földművelő korszak. A nyári konyha padlásán cséplőgépalkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a szőlősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére.
Miközben így nézelődtem, fokozatosan erősödő, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben közeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvője. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbőgött a generátor. Asztmásan pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendeletekkel gyarapított bennünket. Egy román asszony – a traktoristának valamely hozzátartozója – sírva botorkált átal a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény – a hangot háromfelé tekerve – keservesen énekelt. A cigányok, fejüket a hegedűre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen annak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptárból. Nézelődtem minden irányba. A könnyű álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után.
Csalogató
Széljárás, napsütés, megtelepedésre alkalmas akáclomb, egy üres kasunk, reménykedő számításaink, a víz a kútban, a nyelvünk a szánkban, a méhek fenn a levegőben; minden a helyén van. Az eszünk is persze. De csak úgy, ahogy megszoktuk. A rajbefogásnak más módjáról nincs tudomásunk. A rendelkezésünkre álló eszközöket magunk teremtettük. Kitartó fütyülés, meg-megállás és preckelés a mérges bogarak irányába.
Az anyakirálynő magasan repült a ház fölött, a nyírfa fölött, egy fehér fellegecske alatt. Erre nem számítottunk.
– Na most szólj hozzá! – óbégatott anyám.
Nem volt mit szólanom; a királynő kedve szerint repült, nyomában a kövér herékkel. Keserves képpel bámultunk utána. S látván, hogy mint a forgószél távozik udvarunk és mézesbödönünk tájáról, gyors elhatározással vetettük magunk a hagyományos ceremóniába.
– Asszony, a vedret! – kiáltott apám.
– A méhfüvet! – szóltam én is, hogy hasznossá tegyem magam.
Az illatos fűcsokor már hajnal óta elő volt készítve a tejjel megpreckelt méhkasban. A kast apám, mint egyelőre szükségtelen holmit, a földön hagyta heverni, s egyik kezében a vederrel, másikban a kis kötet méhfűvel, topogva, kerengve, széles, ég felé csapkodó mozdulatokkal celebrált a szomszédok mulatságára.
– Né csak, hogy járja a landarist! – mondta valamelyik.
– Már hogyne járnám! – kacagott apám is fél szájjal.
Ő preckelt, én fütyültem. Odatartottam az arcom a visszahulló vízcseppeknek. Anyám fazéknyi tartalékvízzel követett bennünket, izgalmában apró tánclépéseket lejtett, s jajgatott is, amikor egy-egy fullánkos násznagy az arcába csapódott. Nemcsak lakodalom volt ez, hanem háború is; mint a puskagolyók, surrogtak az utóvédek. Némelyik a porba vágódott, vagy a kutyának a nyaka közé. Az utána kapott, majd vinnyogva táncra kelt, elszakította a láncot, és világgá rohant a kerten lefelé.
– Kutya egyszer nincs! – állapította meg anyám, és hosszan szólongatta. – Ez a tengerig nem áll meg.
Apám rászólt, hogy ne törődjék vele, méheket akarunk befogni, nem kutyát. Különben sem ugatott már a nyomorult, teljes apátiában szenvedett. A méhekre összpontosítsunk! Az úttal szemközt a csalános marton kapaszkodtunk felfelé. A mérges levelek a nadrágon át is körülnyaldosták a lábam; a sajogás átmenetileg megzavart a fütyülésben. Annál fürgébben vágtam ki oldalt a tisztásra, miközben anyám lemaradozott a fazékkal. Ketten folytattuk a küzdelmet. A raj mind magasabban keringett, mintha egyenest az égbe kívánkozott volna. Semmi hatása nem volt a preckelésnek.
– Vízipuska kellene! – mondta apám.
Fokozatosan távolodtunk a háztól, a falutól is, ki a határba. Utolsó reménységnek az állami gazdaság gesztenyesora mutatkozott; azon túl a pusztaság, egy távoli akácos a szomszéd falu határában. Friss ágyásokon, pityókatáblán vágtunk keresztül. Egy nagy odvas almafa felé tartottunk, ahol a raj is megállapodott. De csak a levegőben. Apám a nadrágszíját egy likkal bennebb húzta, s újult erővel kezdte a preckelést. Én is a fütyülést, a kis pentaton dallamot. Gyermekkorom óta fújom, néha télen is, amikor alusznak a méhek. Hátha kirepülnek egyszer! Az almafa nem tetszett nekik. Rövid gomolygás és alig csendesedő zúgás után az otthonkereső társaság lemondott az almafáról. Pedig könnyű hely lett volna! Rövid létra, egy kis trágyafüst, jelentéktelen fáradozás, és kezünkben a tele kassal, könnyű kisasszonyléptekkel hazapillangózunk. Apám verejtékes homlokára már kiült az elégedettség: egy lehetséges veszteséget újra elkerültünk. A méznek kilója negyven lej, őszi estéken a pergetés a legszebb foglalatoskodás. A kamrában a polcon aranyszínű, telt üvegek sorakoznak, s ki tudja, még tán az álombeli méhes is fölépül egyszer. Istók Sándor tiszteletes úr kertjében láttuk hajdan; fekvőhely is volt benne, és újságok a polcon. A kerítés hasadékán lestük a mennyei otthont; micsoda pihenés eshet odabent!
Folytathattuk a nyargalást vedrestül a hegyen fölfelé.
A méhrajból árnyék lett, kis füstgomoly a messzeségben. A tetőn, ahol a grófok temetkeztek, és örökké fúj a szél, fenyők, diófák között még egyszer utolértük. De csak annyira, hogy egy eltévedt harcos a kutya után engem is fültövön szúrjon. Dagadni kezdett a képem, féloldalasan fütyültem.
– Cseréljünk! – mondta apám újabb hadicsellel. – Folytasd a preckelést, én majd fütyülök.
A tevékenységünk búcsúintegetésbe hanyatlott. Kiöntöttük a maradék vizet a vederből, elhajítottuk a szagos csokrot, és hazaballagtunk.
Üdvözlettel
Forrás: PIM.hu
Ne csak szavakkal támogasd a MagyART! Csatlakozz!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése