Vers mindenkinek

KAFFKA MARGIT 

(1880-1918)

Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony: a Nyugat nagy nemzedékének első vonulatába tartozik, legjobb regényei a lélektani epika nagyszerű hazai példái, A lélek útjait nyomon követve a dzsentriosztály szükségszerű összeomlásának társadalomképét hagyta ránk. Úgy indult a nemesség és a polgárság felől, hogy eljutott a szocializmus vallásáig, amikor mielőbb művészi hitet tehetett volna, a járvány harmincnyolc éves korában elragadta.

Apja polgári értelmiségi család sarja, anyja ősnemesi família leánya, együtt örökli a régi világ és a liberalizmus, a polgári forradalmak hagyományát. Apai részről dédnagybátyja az a Lauka Gusztáv, aki Petőfi egyik legjobb barátja volt, és egy ideig népszerű, biedermeier hangulatú költő. Másik oldalról a nagynénje az akkoriban ünnepelt színésznő, Hegyesi Mari. A korán árvaságra jutó leány tehát gazdag emlékek és művészi bátorítások hordozója. De szegény leány, aki örülhet, ha apácaiskolában kap ingyenes helyet, és úri származása ellenére rákényszerül a kenyérkeresetre, legalább addig, míg férjhez nem megy (és ne feledjük el, hogy ez még a múlt század végén van, amikor polgári vagy éppen nemesi leány számára vagy megvetettséget, vagy különc hírt, de legalábbis jó társaságon kívülállást jelentett, ha pénzkereső foglalkozása volt). A legtermészetesebb út volt a némiképpen mégis megbecsült munka felé, ha pedagógusnak megy. Így előbb tanítónői oklevelet szerzett, majd továbbtanult, és polgári iskolai tanárnő lett. (A polgári iskola a mostani általános iskola felső négy osztályának felelt meg; a fiúpolgárik főleg a szegényebb néprétegek iskolái voltak; a leánypolgári azonban általános jellegű volt, mert a legtöbb nőt ennél magasabb iskolába akkor még nem járatták.) Huszonkét éves korától kezdve csaknem élete végéig gyakorló tanár volt, férjhezmenetelekor sem hagyta abba a dolgozó nő életét, szeretett tanítani, néhány színvonalas tankönyvet is írt.

Ifjúkorától fogva verseket ír. Élményei lázongóvá teszik, és a költészetben is keresi az újat. A hagyományossal szakítást kezdetben, a századfordulón, Kiss Józsefben, Heltai Jenőben, Makai Emilben találja meg. Korai versei az ő hatásukat mutatják, és Kiss József örömmel is ad helyet a fiatal költőnőnek A Hét hasábjain. De Bródy és Gárdonyi folyóirata, a Jövendő is közli a verseit. Tehát már akkor felfigyelnek rá, amikor még vidéki tanárnő (Miskolcon), és hamarosan sikerül is az irodalmi központ közelébe kerülnie: előbb Újpesten, majd az Angyalföldön tanít. Bekerül az irodalmi körökbe, ahol a hangadók azonnal felismerik egyéni hangját. Mert Kaffka Margit kezdő korában sem utánzója azoknak, akik hatnak rá, van egy senki másra nem emlékeztető, akkor nagyon is modern témavilága: a társadalomba kivetett, védtelen leányé. A női méltóság igénye jelenik meg vele irodalmunkban.

Első házassága nem sikerül, hamarosan el is válik, de második férjével megtalálja a magánélet összhangját. Ez a második férj Balázs Béla öccse, nagy képzettségű orvos-biológus, szakmáján túl is igen kulturált, irodalmi érzékű, feleségét megértő férfi. A sógor, Balázs Béla pedig ez időben már a meginduló Nyugat első nagy gárdájához tartozik. És oda tartozik Kaffka Margit is. A Nyugat megindulásakor túllép korábbi éveinek hatásain, lenyűgözi Ady költői nagysága, de elragadja az egész költői nemzedék impresszionista-dekadens-nagyvilági hangja is. Lelkesen lép közéjük, és lelkesen fogadják: a Nyugat első számától egészen korai haláláig a nagy folyóirat munkatársa. Ott alakul, formálódik költészete, amelyben sajátosan találkozik a hétköznapi apróságok meghitt megragadása a szecesszió stílromantikájával. Idővel eljut az akkor nagyon modernnek érzett szabad versekhez is, de végső éveiben visszakanyarodik a dalszerű rímes versekhez. Ha csak verseket írt volna, emléke úgy marad fenn, mint a Nyugat első nemzedékének egyéni hangú költője, talán a legkitűnőbb magyar költőnő.

Kaffka Margit azonban ennél is több. Mert költői életművénél jelentékenyebb, amit prózában alkotott.

Korai kisepikái - novellák, karcolatok - még inkább a költőre vallanak, de már készülődik bennük az író gazdag, színes, halk rezdüléseket ábrázolni képes stílusa. Ady hatása és a Nyugat körének világnézeti tudatosító ereje kellett ahhoz, hogy Kaffka felismerje emlékeiben a társadalom válságára jellemző mozzanatokat. 1911-re készül el legnagyobb műve a Színek és évek, egy gazdag lelki életű, de körülményei folytán minduntalan megalkuvásra kényszerülő asszony története. A regény hősnője nem azonos a meg nem alkuvó írónővel, de történetében mégiscsak sok az önéletrajzi mozzanat. Lélektani regény, de úgy, hogy azt a társadalmat marasztalja el, amelyben az ábrázolt lélek vergődik. A történetet az teszi hitelessé, hogy az írónő rokonszenvezik azokkal a nemesi hagyományokkal, amelyeknek elmúlását szükségszerűnek mutatja be, és szereti azokat a polgári eszményeket, amelyekről megmutatja, hogy az adott körülmények között menynyire alaptalanok.

A Színek és évek tragikus összkép, de nem vezet egyéni tragédiához. A következő nagy mű, a Mária évei azonban már az önálló utat járó asszony tragédiáját ábrázolja. Közben novellák és kisregények egész sorát írja, szinte körképét adva bennük a női sorslehetőségeknek a századforduló Magyarországán. Kiindulása mindig a lélekábrázolás, néha - mint a Csöndes válságok kötet kitűnő novelláiban - nem is lép túl a belső világ mesterien árnyalt ábrázolásán. De ahogy az évek haladnak az első világháború felé, a pszichológia egyre inkább csak kiindulópont, amely a társadalmi kérdések feltárásához vezet. Az Állomásokban már a század kezdetének forradalmi szándékait akarta ábrázolni, de túl közel volt még ahhoz, hogy igazi nagy társadalmi regényt kerítsen tárgyából.

A háború kitörése felháborítja. Férjét is katonának viszik. Egymás után érkeznek a hírek ismerősök haláláról. A költőnő előbb csak kétségbeesett, majd pacifista versekkel válaszol. De egyre jobban érti, miről van szó. Hiszen jó barátja Adynak is, aki nagyon jól értette, miről van szó. Kaffka Margit tehát várni kezdi a forradalmat. Eddig sem volt idegen a publicisztikától, de most feladatának érzi. Eszmevilága valójában a polgári forradalomhoz áll közel, de egyre jobban rokonszenvez a munkásmozgalommal, és lassanként szocialistának vallja magát.

Világnézetének módosulása versein is jól érződik. Érdekes, hogy ez időben tér vissza a szabad versektől a rímes versekhez, holott ez időben a szabad versnek még forradalmi íze volt. Kaffka Margit költészete azonban tartalmában, eszméjében forradalmasodik. S ami ennél is fontosabb: elbeszélő prózája egyre inkább kifejezetten társadalmi témák felé fordul. Ekkor írja utolsó regényét, a Hangyabolyt, amely egy apácaiskola zárt körében mutatja meg mesteri módon a társadalmi kapcsolatokat (1917). A zárt kör a nagyvilág jelképévé nő. És közben gyűlnek azok a végső novellák, amelyek 1918-ban A révnél címen jelennek meg. Itt elmarad a stílus impresszionizmusa, a fogalmazás fegyelmezetten szabatos, és habár az alakok lélektani ábrázolása kitűnő, a cél mégis mindenütt a társadalomkép. Kaffka Margit elérkezett művészi útjának új állomásához. De nem volt folytatás.

Október végén még lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat. Novemberben pedig jött a spanyolnátha, amelynek napok alatt számlálatlan tízezrek estek áldozatul. Megkapta Kaffka Margit is, megkapta egyetlen kisfia is. December elsején mindketten meghaltak.

De az életmű mégsem torzó. Költőnek is, prózaírónak is a Nyugat első vonalában van a helye. A Színek és évek pedig beletartozik a legjobb magyar könyvek jegyzékébe.

KAFFKA MARGIT

NÁSZ


Szellőről álmodik az éj,
A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva
S a remegő, szomjas virágbibékre
Most pereg le a hímpor lágyan.
Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar
Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,
Úgy feküszik. - Sápadt boszorkafény
Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,
Széttört sugárok, - száz fürge ezüstgyík
Sajogva szökdös a fák levelére
Vagy elsurran néma kövek mögött,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.
Csend, - csend! Ez ma a rontás éjszakája!
És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed
Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,
Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.

S egy percben - mintha megállna. -
Már leszakadt róla a felleges árnyék
Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,
Elnyuló testűek, iramlanak sietve az útból,
Mögötte csak a setét, örök ég
Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,
- Egyszerre, - megreszket a holdfény.
Villanó sugara egy ablakba ütődik
A hószínű, csendes palotán,
- S úgy tetszik, - mintha zörrenne is az ablak.
Aztán valami titkos jegyű folt,
Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,
Látszanak írva egy kőszobor alján,
De csak egy percig.
Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást
A lenge márványívek alatt,
Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.
Csend, - csend! Valami készülődik itten,
Valamire vár,
Valakit hív, keres, akar a hold.

Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,
S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön
Kilebben a néma asszony. - Szeme lehunyva,
A homloka sápadt, és az ajka körül
Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.
Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.
Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,
Halovány iriszszel, lengő, hajladozó silliomokkal,
A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,
A halkvonalú, finom, pihegő testét,
Lágyan omolva rá, s összetapadva
Saruja kötésén, mint hév ölelés.
- Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra
S az rávillan, - ittas, ujjongó csókkal,
Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,
Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,
S ő hátrahajol,
Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,
S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

Egy perc.
- A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,
Minden kis levél lehellete visszafojtva,
Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.
Csend! csend!
Kék pára száll fel egy urna száján,
Egy kőurnából, a pillérek megett,
Hol játszva fogózik beléjük a korlát,
Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.
- S a palota asszonya fölemeli karját,
Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik
A kebel táján, és megbomlik a kötés,
Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok
S a lenge iriszek szomorúan engedik el
A bőr meleg, sárgafehér selymét,
- Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.
- S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.
Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, -
S összeremeg a csudás test,
A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,
A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,
Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.

Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,
Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,
S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,
Fázón magára húzza a leplét,
Hervadtvirágos szomorú leplét,
- Ráborul újra a sok letörött irisz,
Összecsuklanak a fáradt silliomok.
S ő megindul roskadón, lehajtott fővel
Oda, ahonnan jött, - a néma asszony.
- Odalenn hűs szél támad a fák közt
Sóhajtanak a szegény termős virágok,
Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,
Mert ez a rontás éjszakája volt!
- - Az égen viharjós, fekete felhő
Vonszolja testét lomhán, - míg eléri
A sápadt vőlegényt és befödi arcát
A holdnak.


1906



Üdvözlettel

Forrás:  MEK