Népi Hangszerek

Jagamas János 

Jagamas János Széchenyi-díjas zenetörténész, népzenekutató 100 éve 1913. június 8-án született.

A mai Románia területén található Désen született. Zenekedvelő családban nőtt fel, s már gyermekkorában muzsikus életpályára vágyott. Először zongoristának készült. Egy súlyos betegség következményeképpen azonban hosszú ideig nem gyakorolhatott, ezért elhatározta, hogy inkább zeneszerző lesz. Désen Csíki Endre volt a zenetanára, tőle kapta a legfőbb ösztönzést, az alapismereteket. Csíki hívta fel a figyelmét a népdalok szerepére, valamint Bartók és Kodály művészetére, illetve tudományos tevékenységére.

Zenei tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban kezdte meg 1936-ban, később, 1941 és 1944 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult, majd zenei tanulmányait Kolozsváron fejezte be 1948-ban.

Nevelői tevékenységét Alőrön kezdte, majd Kodály közbenjárására Kolozsváron folytatta: átmenetileg az óvónőképzőben tanított éneket, majd elfoglalta Nagy István igazgatói székét a kolozsvári Magyar Zenekonzervatóriumban. Az 1948. évi államosítással ez az intézmény is megszűnt, átmenetileg a Magyar Művészeti Intézetben folklórral foglalkozott (1949). Oktató-nevelői tevékenységét az 1950-ben létrejött Gh. Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta adjunktusként (1949-1965), majd docensként, egészen nyugalomba vonulásáig, 1976-ig.

Az 1948. évi államosítással ez az intézmény is megszűnt, átmenetileg a Magyar Művészeti Intézetben folklórral foglalkozott (1949). Oktató-nevelői tevékenységét az 1950-ben létrejött Gh. Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta adjunktusként (1949-1965), majd docensként, egészen nyugalomba vonulásáig, 1976-ig.

A főiskolán a népzene mellett forma- és fúgatant, zenei paleográfiát tanított, de foglalkoztatták az ellenpont- és összhangzattan elméleti kérdései is.

Kodály Zoltán, Seprődi János és más erdélyi, moldvai zenetudósok munkáját folytatva, újabb gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos, Felső-Maros és a Kis-Küküllő mentén, az udvarhelyi, gyergyói és csíki székelyek, valamint a moldvai, gyimesi és barcasági csángók körében. Mintegy 6000 népi dallam összegyűjtése a Bartók utáni európai népzenegyűjtés kiválóságai közé emelte. Gyűjtése nagy részét a kolozsvári Folklórintézet őrzi, az 1954-es moldvai csángó dal- és balladakötet, valamint az 1974-es Romániai magyar népdalok című kötet 300 dallamot tartalmazó anyaga is tevékenysége felbecsülhetetlen értékéről tanúskodik.

A népzenéről írott tudományos művei közül jelentős az 1956-ban publikált Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez, amelyben a dialektusterületek Bartók Béla szerinti felosztását vizsgálva megállapította, hogy a moldvai csángó népzene külön dialektusnak tekinthető.

Egyik legérdekesebb fölfedezése a Szászrégen közelében lévő Magyarón, Disznajón és Holtmaroson talált sajátságos ének volt, amelyet ott "a falu nótájának" neveztek, s amelynek előadásmódja a magyar folklórban egyedülálló. A hatsoros dalt egy énekkezdő és a közösség szabályosan váltakozva énekelte, amiről 1957-ben magyar nyelven az Ethnographiában, román nyelven pedig a Revista de Folclorban számolt be. Ötesztendei megfeszített munka árán - Faragó József részvételével - 1958-ban fejezte be Romániai magyar népdalok című gyűjteményének összeállítását, amely azonban csak 1974-ben jelent meg. Szerzeményeiből önálló kötetet adott ki Öt gyermekkar címmel 1955-ben, hat további kórusműve a Szállj, szép szavú dal című gyűjteményben (1972) szerepel.

A romániai magyar népzenekutatás terén több évtizeden át kifejtett kimagasló munkájáért 1993-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki.

1997. szeptember 5-én halt meg.

Üdvözlettel

Forrás: MTVA archívum